Talán nem könnyelmű a feltételezés, hogy sokan nagyjából annyit tudnak a Háború és békéről, mint Woody Allen: az oroszokról szól. Többen ismerik ugyan Tolsztoj, Dosztojevszkij, vagy a száz évvel ezelőtt született Szolzsenyicin nevét, meghatározó műveiket azonban csak töredékük olvasta. Felmerül a kérdés, a terjedelem, az olvasásra fordított idő mennyisége, esetleg az oktatásból való látszólagos egyre nagyobb mértékű kiszorulás lehet ennek az oka?
Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke elmondta, téves az a megközelítés, hogy a rendszerváltás hatására eltűnt az orosz irodalom oktatása az iskolákból, „már a hetvenes-nyolcvanas években is inkább a klasszikus oroszokat tanították, a szovjet irodalomnak nem volt olyan nagy szerepe. Később kiestek olyan szerzők a tankönyvekből, mint, Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Csingiz Ajtmatov, akik a nyolcvanas években még előfordulhattak. Az iskolai kánonban helye volt, és helye van Puskinnak, Gogolnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehov egyik drámájának, és a XX. századi irodalomból Bulgakov A Mester és Margaritájának. Ezek tantárgyi súlya nem csökkent jobban az eltelt években, mint más világirodalmi alkotásoké. Azonban mivel a kulturális változások miatt minden klasszikus tanítása időigényesebb lett, az orosz klasszikusok közül is mind kevesebbre kerül sor.” Szolzsenyicin pedig alig, hogy bekerült a tantervbe, ki is került – hangsúlyozta Arató. „A hatvanas években felmerülhetett az Ivan Gyenyiszovics egy napjának tantervbe kerülése, a rendszerváltás után azonban a Gulág jelentősége emelkedett ki, amelynek elsősorban nem irodalmi, hanem politikai és társadalomtörténeti értékei vannak. A szovjet munkatáborok világának igazán nagy és kitűnően tanítható írója, Varlam Salamov pedig fel sem tűnt az iskola horizontján” – hangsúlyozta.
Emellett kiemelte, a magyar irodalomtanítás – más nemzetekéhez viszonyítva – mindig is nyitottabb volt a világirodalomra: a ’78-as tanterv ebből a szempontból párját ritkította, több Thomas Mann vagy Kafka volt nálunk a tankönyvekben, mint a németeknél. Ugyanakkor megismételte, sok idő kell ahhoz, hogy áthidaljuk a távolságot egy klasszikus és a mai diákolvasó között, ez is redukálja a tanítható világirodalmi művek számát.
„Az a magyar irodalomban és a köztudatban is benne él, hogy az orosz irodalom tekintélye végtelenül nagy” – hangsúlyozta. A műveltségi kánon azonban sokkal szélesebb, mint az iskolai kánon, az ismertebb szerzők, akiknek a neve a köztudatban is forog, sokkal szűkebb kört jelentenek, és ismeretük nem feltétlenül azt jelenti, hogy olvastak is tőlük az emberek – világított rá. „Azt képzelem, hogy ha a tanárok ötleteket kapnának arra egy élő folyóiratkultúrában és tananyagkínálatban, hogy többektől is merítsenek, ne csak a legnagyobb nevektől, akkor más szerzők is bekerülhetnének az oktatásba” – hangsúlyozta. „Az egyesület azért szokta felemelni a szavát, hogy kevesebb konkrét előírás legyen a nemzeti alaptantervben, szülessenek ajánlott mintatantervek, készüljenek javaslatok a tanárok számára – vélekedik Arató.
Meglátása szerint azt kellene lehetővé tennie az irodalomtanításnak, hogy az egyes osztályok foglalkozhassanak két hónapig vagy fél évig egy-egy témakörrel. „Több mélyfúrásra, tematikus egységre lenne szükség, akár az életproblémák, a műfajok vagy a nemzeti irodalmak köré szerveződve. Érdekesebb lenne a gyerekeknek, ha elmerülhetnének egy-egy világban, így például két hónapra akár az orosz irodalomban.” – világított rá.
Mindemellett kiemelte, nem lehet elvárni, hogy általánosságban halljanak az emberek ezekről a szerzőkről: másfajta ma a kultúra szerkezete, más jellegű az emlékezés, az információkezelés, a műveltség, a tájékozottság. „Az, hogy egy nem bölcsész fejében sok-sok angol, orosz, francia, német regényíró, novellista legyen, nem reális követelmény. Fontosabb az, ha valakinek tíz nagy íróhoz fűződik élménye, mert akkor nagyobb annak az esélye, hogy megismer még harmincat, mint ha negyven íróról van felületes címketudása. Listákat nem érdemes tanítani, a név nem rögzül, ha nincs mögötte élmény.”
