Ötszáz év, hat kor, hat, a történelem viharait átélt nő, akiknek képzelt vallomásai, kitalált levelei úgy hitelesek, ahogy egy egyedül zajló, borús vasárnap este néz magával szembe az ember. A személyes és őszinte mondatok, a színéről visszájára fordított élethelyzetek olyanok, mintha az élet utolsó pillanataiban mutatnák meg az igazat. És ehhez nincs szükség arra, hogy valóban utolsó pillanataikat éljék meg a szereplők.
Az első és egyben leghosszabb elbeszélés mégis egy haldokló monológja. A XX. századi európai életkezdést, üldöztetést, menekülést, kivándorlást és újrakezdést átélt Mici személyes és történelmi sorsát beszéli el titokban. Miután a környezete úgy tudja, hogy a szélütés után nem kommunikál, sőt fel sem fogja, hogy mi történik körülötte, elvárásoktól szabadulva, felelősség nélkül néz szembe őszintén magával és szeretteivel. Nem dramatizál, szinte bántóan szikáran mesél, érzelmekkel, csalódásokkal és boldogságokkal teli szerelmi házasságáról, rettenetes halálokról, testi folyamatokról. Ridegséggel és alibizéssel vádolja őt minden nap meglátogató lányát a már mindentől megszabadult idős ember minden önzőségével és kegyetlenségével. Minden sorban, minden szóban érezni a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság dühét és a végtelen félelmet. Félelmet az így életben maradástól és félelmet a haláltól.
Marianna D. Birnbaum tíz évvel ezelőtt már elmesélte Senora Gracia Mendes (Luna), a XVI. században élt portugál származású keresztény vallását gyakorló, de titokban zsidó özvegy történetét Gracia Mendes hosszú útja című könyvében. Most lánya, Reyna Mendes-Nasi fiktív levelét írta meg. A rengeteg üldözés elől Törökországba menekült és ott rendkívül gazdaggá váló család, és a köztiszteletben álló anya története bontakozik ki annak halála után. A hős anya a megalázott, megfélemlített és házasságba kényszerített lány elmesélésében korántsem olyan jó, mint legendájában, a boldogtalan életre kárhoztatott lány igazsága elfogadásában és a címzett rabbi segítségben reménykedik „hogy életemben először felemelt fővel járhassak!”
Az író hét éve Fromet Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás legnagyobb alakja, Moses Mendelssohn feleségének történetéről írt könyvet, most a férjének szóló naplólevelét fantáziálta sorokba. Ugyanúgy, ahogy Verdi Rigolettojának Gildája vall a szent ítélőszék előtt; a Walter Scott Ivanhoe-ja modelljének tartott Rebeca Gratz interjút ad, majd tilt le; Ady Lédája pedig a szakítás után is érzelmekkel teli, csalódott nő hangján szólal meg Csinszkával folytatott képzeletbeli telefonbeszélgetésben.
Hogy vajon akkor is kezünkbe kerülne-e Marianna D. Birnbaum, született László Daisy Láthatatlan történetek című könyve, ha nem ő lenne Daisy, akit Esterházy Péterrel, Konrád Györggyel és Spiró Györggyel való beszélgetéseiből ismer leginkább az olvasó, azt nehéz megválaszolni. Ezúttal nem kötötték őt az irodalom- és kultúrtörténész hitelességének béklyói, megengedte magának a néhol fanyar humort, olykor sodró lendületet, az igazsághoz nem ragaszkodó szépíró szabadságát. A Láthatatlan történetekkel azonban bizonyítja, hogy a bevezetőben írt, a valóság mögött rejtőző másik valóságról szóló mondata több mint az igazság lehetősége. A másik igazság.
