A közelgő NATO csúcs régi emléket elevenít fel. Csaknem huszonöt évvel ezelőtt, 1993 szeptemberében aktív szereplője voltam egy telefonbeszélgetésnek a nagyon beteg Antall József és az amerikai külügyminiszter, Warren Christopher között. Különleges beszélgetés volt ez, elsősorban azért, mert „Chris” – mindenki így hívta – egy állami repülőgépről hívta Antallt, útban Washingtonból Budapest felé, valahol az Atlanti-óceán fölött.
Alig pár hónapja dolgoztam az amerikai külügy tervezési osztályán, de nem számítottam kezdőnek. Majdnem négy éven át - 1989 és 1992 között, tehát a republikánus Bush papa idején - már ugyanannak az osztálynak voltam a külső munkatársa.
A szeptemberi út előtt néhány nappal egy kis javaslattal álltam elő. Mivel a miniszter nem tud találkozni Antall miniszterelnökkel, akit rákkal kezeltek egy német kórházban, talán fel kéne hívni a repülőről, és jobbulást kívánni. Ki tudja, hány irodát járt meg a javaslatom, de ellenvélemény nem volt. Szóval felszálltunk a gépre, ahol egyszer csak megjelent a miniszter titkárnője. „Doktor Gati, nagy baj van. Képzelje, elfelejtettünk magunkkal hozni egy tolmácsot. Azt hittük, Antall tud angolul. Elvállalná?”
Nagyon rossz tolmács voltam (és vagyok), de persze örömmel elvállaltam.
Bementem Christopher kabinjába, megkérdezte, mi a véleményem Antallról, de már hozták is a mikrofont, és megmagyarázták, hogy mi a teendőm. Rendes ember, így én, hadarva, hálás a Szabad Európa Rádióért és Amerika-barát, bár a pártjában van egy szélsőjobboldali szárny, ezekkel bajlódik… Közben már kapcsolták is a német kórházat, és ott volt a vonal végén a szabadon választott magyar miniszterelnök, akivel ugyan tegező viszonyban voltam, de most mégis – izgatottságomban – formális szavakkal kezdtem: „Itt ülök egy amerikai állami repülőn Warren Christopher miniszter úrral, aki Budapestre menet jókívánságait szeretné tolmácsolni. Teljes és gyors felépülést kíván, s ehhez én is csatlakozom.”
Antall megköszönte a jókívánságot, ám azonnal a tárgyra tért: „Karcsikám, kérdezd meg a miniszter urat, hogy mikor léphetünk be a NATO-ba?”
A következő tíz-tizenkét percet nem szeretném újra átélni. Christopher ugyanis nem tudott válaszolni Antall kérdésére, elvégre sem a Fehér Ház, sem a NATO vezetői még nem döntöttek akkor arról, hogy (1) lesz-e bővítés, és ha igen (2) mikor, és akkor (3) melyik országot hívják meg az ún. első körben. Így csak elismételte – és nyomában én is, magyarul –, hogy teljes felépülést és jó egészséget kíván a miniszterelnök úrnak. Mire Antall: köszöni szépen, de mi lesz a NATO tagsággal? Mire Christopher: jó egészséget kívánok, mire Antall: a NATO tagság lesz függetlenségünk garanciája; Moszkva revánsra vágyik.
Ez így ment tíz-tizenkét percig. Vért izzadtam. De még most is nagy tisztelettel gondolok Christopherre, aki igazi profi lévén nem akarta Antallt félrevezetni. Antallra pedig azért, mert még a halálos ágyán is azért küzdött, hogy Magyarország intézményesen is a Nyugat szerves része legyen.
