A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.
Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.
Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.
Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!
Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.
Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?
Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?
Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!
Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!
Váltsuk le önmagunkat?
Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!
Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!
Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.
Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.
Mit tegyünk?
Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.
Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.
Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.
További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.
Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.
Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?
Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?
Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.
