Szombat délután néhány órát együtt töltöttem a másik Amerikával. A New York-i Central Parkban. Ott ültünk együtt a fűben, a kis dombon, talán 300-400 bennszülött és jó néhány turista. Előttünk a mesterséges tó, tucatnyi egyszerű csónakkal. Csodálatos, nyári nap van, a látvány elképesztő. Minden szombaton déltől sötétedésig a domb és a tó között ott áll és ott énekel a Central Park Guitarman, David Ippolito. Huszonhét éve bérli ezt a talpalatnyi földet, háttérben a tó és a ragyogó, százemeletes épületsorok.
Énekel, csak röviden áll meg, mert száraz a torka, a remek New York-i vizet issza és dicséri. Öt-hat órán át énekel (pisilés nélkül), néha el-elbeszélget a rajongó hallgatósággal. Kérdezi, honnan jöttek, hol laknak. Saját dalait énekli, meg azokat is, amelyeket a közönség igényel. Szombaton én is bekiabáltam, hogy Simon és Garfunkel, jó, mondja, van másnak is kedve hozzá? És akkor jött régi kedvencem, a Boxer. Bár ismerem nemcsak a dallamot, de a szöveg nagy részét is, bevallom – így, magunk között – hogy tulajdonképpen nem is tudom, miről szól ez a nagyszerű dal. Azért vallom be, mert erre serkent a Guitarman, aki állandóan bíztatja hallgatóságát, hogy énekeljünk vele – hiszen nincs itt más, mondja újra meg újra, csak magunk között vagyunk, ne legyünk szégyenlősek.
Az évek során talán ötvenszer jártam itt. Sok híres ember láttam a híres dombon, egyszer itt volt egy magyar miniszterelnök is. (Nem a mostani.) Fehérek, feketék, barnák. Egyik-másik dal ugyanaz minden évben, de végül is az számít, hogy a Guitarman-nek mihez van éppen kedve. Mindig van Bob Dylan, mindig van egy-egy régi Beatles dal. A hallgatóságból egy fiatal nő Peter Paul és Mary egyik legismertebb dalát kéri, a Leaving on a Jet Plane-t, a Guitarman alighanem ismeri a nőt, odahívja a mikrofonhoz: Nincs kedve előadni? De! És akkor hallgatjuk ezt a szép dalt és remek hangját – lehet, hogy egy profi, akit én nem ismerek fel? – és a dal szövege szerint búcsút mond szeretőjének.
A Guitarman visszaveszi a mikrofont, folytatja, na, mihez van kedvetek, kérdi. Nincs előtte kotta, minden dalt fejből tud, fejből énekel. Több, mint ötszázat tud kapásból előadni, de szinte minden héten vannak saját, új szerzeményei is. A „Mi házunk” a Fehér Házról szól, ahová nem lett volna szabad Trumpot beengedni. Betanítja a refrént és együtt énekeljük, „Ki a mi házunkból.” Get out!
Aztán régi kedves nótáját adja elő, több, mint húsz évvel ezelőtt írta. Óda a dombhoz, óda New Yorkhoz. Egy öreg néni közben kikecmereg az ösvényre és elkezd táncolni. Mások is követik, főleg nők, néhány ügyetlenül mozgó férfi. Az öreg néni nevetgél, kiváló hangulatban van, s kéri, követeli, hogy mások is kövessék. Aztán hirtelen bejelenti, hogy legközelebbi születésnapja a 90. lesz, s akkor mindenképpen itt akar lenni. Óriási taps fogadja, az egyik szomszédom könnyezik. Ezt a szombat délutánt nem lehet kitalálni.
Ez is Amerika. Mint ahogy van egy másik Magyarország is. Aki nem ismeri, vagy nem hiszi, hogy van, menjen el Koncz Zsuzsa legközelebbi koncertjére.
