Kemalista, szocialista, patrióta. Ezzel a három szóval foglalta össze pártja eszmeiségét az egyik török baloldali párt aktivistája, amikor néhány hete megszólítottam az izmiri főutcára kihelyezett választási standjuknál. Bár a török baloldal a magyarnál is nehezebb körülmények között harcol, egy pillanatra irigyelni kezdtem őket. Az MSZP-nek nincs ilyen, három egyszerű szóval megfogalmazható hitvallása. Kemal Atatürk a török progresszió és az egész XX. század kiemelkedő egyénisége volt. A magyar baloldal nem dicsekedhet ilyenekkel, történelmi elődei vagy elbuktak, emigrációba kényszerültek, vagy idegen hatalmakat kellett kiszolgálniuk, olykor még rokonszenves célok érdekében is. A mostani magyar szocialisták folyamatosan elhatárolódnak attól, amit a szocialista kifejezés valóban jelent: egy, a kapitalizmust meghaladó társadalom víziójától. És különböző okok miatt Magyarországon nem természetes az, ami a világ nagyobbik részében magától értendő. A baloldal szükségszerűen patrióta, egyaránt szembefordul a globális elitet kiszolgáló és a szélsőségesen nacionalista erőkkel.
Mindezen aligha lehet egyik napról a másikra változtatni. De ez a három szavas definíció mégis kijelöli, milyen fogalmak mentén tudnák a magyar szocialisták újradefiniálni magukat. Nincs jövő történelmi múlt nélkül, és az MSZP szinte beteges félelme a Kádár-rendszerrel való szembenézéstől egyre kevésbé tartható. Az a rendszer sem volt demokrácia, de sokkal igazságosabban működött, mint a mai Orbán-világ. S ami a legfontosabb: ami elnyomás volt benne, azt a szovjet imperializmus kényszerítette ki, ami kevés szabadság, azt pedig a magyar nép és a progresszív baloldal harcolta ki. 1956-ban forradalommal, később a kádári reformokkal. A kapitalizmus kritikája és a demokratikus szocializmus távlati céljának elfogadása nélkül nincs értelme egy szocialista párt létezésének. A liberális kapitalizmus meghaladásának hosszú az útja, de aki a lehetőségét is tagadja, annak semmi köze sincs a valódi szocialistákhoz. Ami pedig a patriotizmust illeti, a Fidesz a nacionalista retorika mögött a multinacionális és főleg a német nagytőke gátlástalan kiszolgálója. Nem véletlen számíthat a német jobboldal lekezelő, de biztos támogatására. A visegrádi országok között nálunk a legnagyobb a külföldi bankok haszna, a független média jelentős részét is német és osztrák cégek szántották be a Fidesz kedvéért és újabb koncessziók jegyében.
Az áprilisi választási vereség óta sok szó esik arról, hogy a baloldal teljesen elvesztette a magyar falut. A termelőszövetkezetek szétverése, az új földesurak megjelenése és a közmunka újratermelte a feudalizmust. Sok helyen gyakorlatilag nyílt szavazást rendeztek a Fidesz jelöltek javára. Ezt a trendet nehéz lesz megfordítani. Csak abban lehet reménykedni – és a baloldal kevéske megmaradt eszközeivel ezt érdemes támogatni -, hogy a rendszerből kiábrándult fiatal gazdák, helyi értelmiségiek, önálló egzisztenciák olyan civil kezdeményezéseket hoznak létre, amelyek idővel progresszív vidéki mozgalommá növik ki magukat. A magyar szociáldemokrácia sohasem volt erős a falvakban, de időről időre megszülettek olyan népi baloldali és agrárszocialista szervezetek, amelyekre szövetségesként számíthatott.
A falu elvesztésénél is súlyosabb csapás a vidéki városok, egész ipari övezetek, az egykori hagyományos szocialista bástyák totális elvesztése. Ezért már nem okolható a közmunka, a nincstelen falusi szavazókat hajcsár módra szavaztató fideszes komisszár. Ez annak a MSZP-s kormányzásnak, majd ellenzékiségnek a logikus következménye, amely mindig meghajolt a globális elit és a liberális megmondó emberek diktátumai előtt. Gyors csodára nem érdemes számítani, de egy bátor és következetes szocialista fellépéssel lassan ismét meg lehet erősíteni a baloldal pozícióit a vidéki városokban.
A Bősz Anett-féle cirkusz ismét és sokadszor megmutatta, hogy az MSZP eddigi vezetésének állandó összefogás-mániája a párt lassú, inkább szánalmas, mint fájdalmas harakirijéhez vezethet. Budapesten az egyéni körzetekben nagyon helyes volt a Demokratikus Koalícióval összefogni, és olyan DK-s politikusokat támogatni, mint például a kiváló Hajdú László. De a Fidesz-KDNP parlamenti kétharmada (és néhány jobbikos áruló esetleges átállása) eleve megkérdőjelezi az együttes ellenzéki akciók hatékonyságát. A magyar baloldalnak most önmagát kell újrafogalmaznia, elszakadva az elmúlt négy parlamenti ciklus önfeladásától és megalkuvásaitól. És az újabb szövetségkeresések előtt azokat az elégedetlen, igazságkereső, a Fidesz-rezsimet és a liberális kapitalizmust egyaránt elutasító egyéneket, civil szervezeteket, mozgalmakat kell megtalálnia, akikkel/amelyekkel együtt a rendszer valódi ellenzékévé szervezheti magát.
„Nem tudják, de teszik”, írta Marx azokról, akik önkéntelenül is a társadalmi szükségszerűségeket követik. A magyar baloldalnak most azokhoz kell eljutnia, akik jelenleg nem tartják magukat szocialistának, de ösztönösen is egy igazságosabb világban szeretnének élni. Szocialista az, aki „a társadalmi egyenlőséget és az anyagi javak igazságos elosztását célozó elv követője, hívője, illetve ezen elveket hirdető párt tagja”, írja az értelmező szótár. Valahol itt kell újrakezdeni.
