Már a 2014-es választási vereség után sok ellenzéki véleményvezér úgy vélte, a vereség legfontosabb oka a tartalom hiánya volt. Akkor azonban ez úgy hangzott, hogy nem volt az ellenzéknek “víziója”, csupán az összefogásról beszélt. Négy évvel később pedig, lám, arról folyik a diskurzus, hogy az ellenzéknek nem volt tartalmi mondanivalója, csupán a koordinált indulásról beszél. A politikai retro hangulat ellenére azonban érdemes a problémával foglalkozni, máskülönben 2022-ben hasonló helyzetben találhatja magát az ellenzék, csak esetleg majd a “misszió” hiányán kesereghet.
A migrációs válság áldásként érkezett a 2015 elején sok szavazóját elvesztő Fidesz számára. A bevándorlásellenesség, ami már Orbán Viktor 2014-es miniszterelnöki beiktatása során megjelent, csak sokkal később érett volna politikai tőkévé. A válsággal azonban gyorsan behoztuk azt a 15-20 éves “hátrányt” a nyugati országokkal szemben, ami a bevándorlás társadalmi érzékelésében mutatkozott. Ungár Péter szerint (Vereségünk okai, május 16.) a migrációs tematika politikai súlyát azzal veszítené el, ha az ellenzék következetesen kifejezné, hogy ebben a témában nincsen véleménykülönbség közte és a kormány között. A kampányban azonban egyik ellenzéki vezető sem beszélt arról, hogy lebontaná a kerítést vagy felső limit nélküli betelepítési kvótát vállalna, mégsem sikerült az ügy semlegesítése. A kormány most láthatóan tovább viszi a migrációs tematikát, de inkább civil- és nemzetközi szervezetekkel fog vitatkozni. A választók egy részének mégis az a benyomása lehet, hogy az ellenzékkel is harcban áll a kereszténydemokrácia.
A Republikon Intézet kutatása ugyanakkor azt mutatta, hogy nem a bevándorlás, hanem az egészségügy és a szociális biztonság volt a legfontosabb probléma a magyar választók számára 2017 végén. A választás azonban azt bizonyította, hogy a Fidesz képes volt a migrációs tematikához kötni a szociális biztonságot. Az egészségügyben pedig nem jött létre széles koalíció a betegek, az egészségügyi dolgozók és az ellenzéki pártok között, ami a Fidesznek a 2008-as szociális népszavazás során sikerült.
A politikai tartalmakat tehát nem elsősorban a szakmai szükség vagy fejlesztési kényszer, hanem azok politikai eszközként való használhatósága alapján kell megtalálnia az ellenzéknek. A Fidesz hatalomgyakorlásához tartozik, hogy folyamatosan generálja maga mögött a többséget. Olyan konfliktusokba száll bele, ahol bizton számíthat rá, hogy a népszavazók vagy nemzeti konzultáción résztvevők többsége az ő álláspontjával ért egyet.
Ellenzéki oldalról két ilyen kezdeményezés született meg az elmúlt ciklus alatt: az MSZP vasárnapi zárvatartásról való népszavazási kezdeményezése, ill. a Momentum NOlimpia kampánya. Mindkét esetben visszavonult a kormány, még mielőtt az ellenzék beleállt volna egy nyerhető ügybe. A Momentum képes volt a választásokig tartó lendületet nyerni a sikerből, az MSZP azonban elvesztegette a lehetőséget, majd végül Gulyás Márton - ellopva a showt - performanszozott egyet a Nemzeti Választási Iroda épületénél. Nyakó István inzultálása, a népszavazási kezdeményezés leadásának akadályozása ráadásul a demokrácia elleni, példa nélküli nyílt támadás volt. A demokrácia többségi elvét folyamatosan hangsúlyozó Fideszt azonban mégsem lehetett sarokba szorítani. Ennek oka a rossz helyzetfelismerés, a tét emelése a Fidesz által (kvótanépszavazás) és az ellenzéki többszólamúság volt. Nehéz úgy átgondoltan politizálni, hogy bejelentkezési verseny folyik az ellenzéki oldalon.
A migrációs tematika semlegesítéséhez, a politikai tartalmak megtalálásához és azok felépítéséhez ugyanakkor szükség van a már sokszor említett átfogó elbeszélési keretre, ha tetszik vízióra. A baloldal számára éppen az Ungár által is említett Európa volt az a keret, amelynek segítségével egybe lehetett fűzni a politikai intézkedéseket és különböző választói csoportokat. A nyugati minták és előírások követését az a remény legitimálta, hogy az európai integrációval kifizetődik az alkalmazkodás és a megszorítások elviselése.
Kétségtelen, hogy a csatlakozás után és a pénzügyi válság nyomán ez a remény szertefoszlott. Abban is igaza van Ungárnak, hogy a magyar emberek érdekét sem szolgálja, ha az elit elfedi az unión belüli érdekellentéteket. Kérdés azonban, hogy érdemes-e teljesen hátat fordítani az Európa-víziónak, a nyugatos elköteleződésnek, ami továbbra is közös minimum, ha nem is összetartó erő. Egy új keret megtalálása ugyanis nehéz és kockázatos feladat. Főleg úgy, hogy Orbán Viktor már kisajátította a hagyományos jobboldali témákon kívül a munka dicséretét, a globalizációkritikát és a közép-európai együttműködés stratégiáját. Nemzetközi aktivitása folytán európai ügyekben, az unió jövőjét érintő kérdésekben is hitelesebb az ellenzéki politikusoknál. Miniszterelnöki beiktatása során pedig egy sajátos magyar progressziót vázolt fel (Magyarország az EU top 5-ben).
Nincs könnyű feladata az ellenzéknek. Szükség van egy közös elbeszélés kialakítására, amihez meg kell oldania a sokszólamúságból eredő problémákat. A technikai megoldások 2014-ben és 2018-ban sem hoztak eredményt, csupán erodálták az ellenzék cselekvőképességébe vetett bizalmat. A politikai kiszorítósdi ugyanakkor kiváltaná az egységet váró és pártellenes reflexekkel bíró civilek és az ellenzéki közvélemény rosszallását. Ebben a helyzetben a vereség okainak átgondolására van szükség: az ehhez szükséges információkért, gondolati mankókért az ellenzéki választókhoz kellene fordulni.
Ismerjük-e igazán az ellenzéki szavazók motivációit, elvárásait? Ha többséget, masszív támogatást remél egy párt, akkor ugyanannyira reszponzívnak kell lennie, mint a kormányzó jobboldalnak. Súlyos hátránnyal indul az a politikai erő, amelyik fél a választói véleményektől. Az átszavazásról szóló diskurzus során az ellenzéki választókat kívánták oktatni aktivisták és politikusok. Most itt az ideje, hogy a pártok tanuljanak az őket támogató választóktól.
