Kicsike bolt a falu közepén, de akad benne nagyjából minden, amire errefelé szükség van. Friss ropogós fehér kenyerek, méretes péksütemények, lisztből vagy négyfajta, mert sokat sütnek az asszonyok, főként a tekergős rétest, ami langyosan a legjobb. Ilyenkor szomolyai cseresznyével töltik, ami minden más cseresznyétől különbözik, mert nem piros, hanem mélyfekete, s az íze is inkább az aszalt meggyé. Apró szemű, van vele baj, frissen nem is igen adja el errefelé senki, megeszi a család, ami meg marad, azt elteszik lekvárnak. Az ügyesebbje aztán később süteménybe teszi, s kimegy vele a szomszédos falu fesztiváljára, árulja jó pénzért, egy kilóból megvan így tíznek az ára is.
Kell-e nyúl, azt kérdi az egyik asszony a kicsike bolt közepén, mert most fialt az anya, igénytelen jószág ez, csak le kell keríteni, körberágja maga körül a füvet, aztán ha szép nagyra hízik, majd a szomszéd Jani fejbe kólintja, mert ő nagy mestere az ilyesminek, én meg olyan pompás pörköltet kanyaríthatok belőle, hogy no még.
Félve vallom be, hogy ha el is vinném a nyulat, nálunk az biztosan nem így végezné, nem mintha nem szeretném amúgy a nyúlhúst, nem is a házit, inkább a mezeit, amiből rendszerint vadast főzött az apám. Jól teletűzdelte füstölt szalonnadarabokkal meg fokhagymával, a vele párolt zöldségekből pedig mustáros-tejfölös fűszeres mártást kevert, erdei füvekkel, borókával, ahogy azt kell, aztán pirított kenyérdarabokkal pöttyözött zsemlegombócokat főzött mellé, és mindig került a tenyér szélére egy kis áfonyalekvár is. De nem tudnék lenyelni egy falatot sem annak az állatnak a húsából, amelyik ott fickándozott körülöttem, a tenyeremből evett. Ez falusi életünk legnagyobb dilemmája, aminek megoldását mi magunk is mindig elhessegetjük, sosem beszéljük végig, majd, ha ott állunk a probléma előtt közvetlenül, talán akkor, de addig homokba dugjuk a fejünket.
Látják rajtam a zavart, gyorsan fel is oldják, falusi asszonyok mindig megérzik, mikor kell az együttérzés.
- Hát, az én uram is ilyen, jobban bánik a macskákkal, mint velem! – horkan fel az egyik. - Múltkor is, megyek be a házba, ott van a karján két kiscica, ő meg dünnyögi nekik, hogy jaj, így kis szerelmetes jószágom, jaj úgy kis pufikám, de aranyos kis pocid van... Jól ráripakodtam, hogy pocakom aztán nekem is, mégse vett ölbe már vagy két hónapja, nem suttogta a fülembe, hogy szerelmetes jószágom, bár igaz is, jobb, hogy nem tette ezt, még gyanakodni kezdtem volna, hogy elment az esze, vagy ami még rosszabb, összeszűrte a levet valakivel.
Beszállt erre a másik asszony is, hogy náluk meg a tehenek vannak ilyen nagy becsben, ott ül mellettük órákat a férje, csak bámulja, hogy legelnek, szerinte az ajkai mozgatása nélkül is beszél hozzájuk, még éjszaka is ki-kimegy, hogy megvakarja a fülük tövét.
De aztán arra jutottak, hogy amelyik férfi így szereti az állatot, annak legalább van szíve, akármilyen pokróc is a természete. Abból a szívből meg úgyis csurran-cseppen végül nekik is annyi, amennyi a mindennapokhoz kell, nem sok, de épp elég.
