A választási csatazaj lassan elül. A történtek közvetlen politikai okait az arra felkent szellemi hályogkovácsok, főként az ilyen-olyan oldali politológusok bőséggel elemzik majd még, de ezeken messze túlmutató társadalmi gondokat is jeleznek az eredmények. Ilyenek például a magyar társadalom információ befogadó és megértő képessége, a végtelenül leegyszerűsödött közbeszéd és a nagyobb városok, illetve az úgynevezett magyar vidék közötti különbség.
A szavazókörökből érkező információk a kistelepüléseken elképesztő kormánypárti fölényt mutatnak, a falusi lakosság a jelek szerint Orbánban hisz. Csakhogy már ezen a ponton beleakadunk egy feldolgozási problémába, jelesül: mit is nevezünk kistelepülésnek? A klasszikus besorolás lakosság száma szerint kategorizál. Az igazán kis falu ezer léleknél kevesebb lakost takar, aztán van a háromezres vonal, majd jönnek a kisvárosok nagyjából tízezertől, ezután következnek a valódi vidéki központok legalább negyven-ötvenezer fővel. Ám a valódi viszonyok mérőszámait olyasmikből látjuk, mint a helyben elérhető orvosi ellátás, patika, hivatal, oktatás, posta és infrastruktúra – például van-e használható buszjárat, netán vasút a településen. Ebben a megközelítésben Magyarországon elképesztően nagy a szórás. Némely városlakó számára szinte felfoghatatlan dolog, hogy egy sima receptkiváltás fél napját elviheti egy zsákfalu lakosának, mert akár 25-30 kilométert is közlekednie kell a legközelebbi működő gyógyszertárig.
Mindez azonban nem jelenti azt, ami 35-40 éve még nagyon is valóság volt, hogy a falusi ember – legalábbis részlegesen – el lenne zárva az információtól. A fiatalabb korosztályok kezében itt is magától értetődő eszköz az okostelefon, a lakások nagy részében van számítógép, a háztartások természetes tartozéka a tv, a rádió és néhányan még – gyakran afféle megszokásból – a helyi lapot is járatják. Ez a történet technikai része.
A másik oldalon az ingyenes tévészolgáltató cég például büszkén hirdeti, hogy kínálata mintegy 800 ezer magyar háztartásba jut el. Ennek meghatározó része olyan kistelepüléseken van, ahol túl sok egyéb - olcsó - megoldás nem igazán létezik. Az így elérhető csatornák között zárványként magányoskodik az RTL Klub, minden egyéb hírközlő és szórakoztató műsorfolyam a hatalom köpönyege mögül leskelődik. Az elmúlt hónapokban pedig bőséggel megtapasztalhattuk, mi is van azokban: még a legócskább zenei rádió is a központilag kiadott hírfolyamból kell szemezgessen. Az úgynevezett vidéki sajtó pedig a kora-Kádári időket idéző egyenruhát kapott, Szombathelyen ugyanazt a címlapot kapja a nyájas vidéki olvasó, mint Nyíregyházán.
Amikor ízes anekdotákban gúnyolódtunk az egyszerű parasztembereken, akiket igazából a saját életünkön kívül nem érdekel semmi, aligha gondoltuk volna, hogy a technikai lehetőségek valóban elképesztő terjedése után is valami ilyesmivel kell számolnunk. Szó sincs arról, hogy a vidéki ember buta lenne, de a jelek szerint egy cinikus, és a fejük felett összemosolygó hatalom mégis mintha ezt szeretné elérni. Az igazság nálunk van, te csak fogadd el, táncoltasd a gyerekedet esőben a miniszter úrnak, térdepeltesd őket az államtitkár előtt, te meg hajlongj és tapsolj, ha a megválasztott képviselődből hirtelen lett földesúr ad egy tányér hamisgulyást a falunapon. Fogadd el, mert ez így van jól. És ez nagyon bejött, a falu voksolt – elfogadva ezzel mindazt, ami éppen van.
A csaknem 30 évvel ezelőtti rendszerváltás egyik legmeghatározóbb tényezője az volt, amikor a falu szembe fordult az éppen aktuális hatalommal. Hogy ennek pontosan mi is lett az eredménye, az ma már történelem, de az tény, hogy a vidéki Magyarország valóban sorsfordító állásfoglalásokra képes. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezzel a mindenkori hatalom miként is bánik. Orbánéknak számos nehezen értelmezhető döntésükkel kell majd elszámolniuk valahol, valamikor, de arra, amit az egyébként is kiszolgáltatott kistelepülési honfitársaink fejével, gondolkodásával műveltek legújabb kori ciklusaikban, aligha lesz bocsánat.