Harminc évvel ezelőtt kezdtük hinni, lehet, hogy lesz idő, amikor már nem sorok között olvasunk majd. Hogy gyerekeink ugyanúgy nem értik, mi volt ez, ahogy el sem tudják képzelni az internet, mobiltelefon és közösségi oldalak nélküli világot, a nyugati határon fellépő gyomorgörcsöt, a cenzúrázott könyveket és a korlátozott információáramlást.
Április nyolcadika sokak számára okozott csalódást. Meglepetést keltett, hogy az ország lakói nagy részének mennyire nem fontosak azok az értékek, amelyeket egy kormány és annak feje önös érdekből és cinikusan egyszerűen PC-nek gúnyolva lesöpört. Hogy a kancelláriaminiszter, aki Bécsben bőrszínt emleget, itt választást nyer. Hogy a cigányságot tehertételként aposztrofáló lelkészből lett emberminisztert a szavazók többsége szellemi vezetőként fogadja el. Hogy az ellenfeleivel szemben erkölcsi, jogi és politikai elégtétellel kampányoló kormányfő kényelmes kétharmadot ünnepelhet.
Az első órák értetlenségét düh, igazságtalan tahózás, a vidék-Budapest ellentét részletezése váltotta fel. Az elemzéshez idő és higgadtság kell, a harmadik napra azonban a tehetetlenség feldolgozásához csodálatos alkalmat szolgáltatott a költészet napja. Kétségbeesettek és újrakezdésen gondolkodók, külföldi munkalehetőségek után kutakodók és jövőjükön mélázó diákok verseket posztoltak a Facebookon. Mert József Attila, Pilinszky János, Petri György szavaival könnyebb elmondani az érzéseiket.
Hát hisz ezért írnak a költők. Ám a kacsintós smiley-k, vagy a más posztokban megfogalmazott félelem, amelyet a Figyelő listázása okozott, azt mutatja: az élmény nem pusztán esztétikai, a versek újkeletű népszerűsége ismét sorok között olvasásra hív.
Nem akarhatjuk felfrissíteni vagy megtanulni a kibekkelt rendszerben megszokott módszert. Nem élhetünk olyan világban, ahol erre a tudásra van szükség. Rajtunk múlik.
