Hát én nem változtatok, mondja a taxis a vasárnapi választásokra utalva. Úgy látszik, már én is elveszítettem a politikai korrektségemet, hogy ilyen szenzitív információra kérdezek rá. De a taxis nem jön zavarba, nem utasít vissza, nem háborodik fel az otrombaságomon, a maga természetes módján válaszol, mintegy feljogosítva engem a beszélgetés folytatására.
Így aztán megtudhatom tőle, hogy két lánya van, nagyobbak már, és neki mint családapának az ő biztonságuk az első, márpedig ezt csakis a Fidesz biztosítja számukra. „Egyedül ő véd meg bennünket a migránsoktól” – mondja, és bár arra a kérdésre, nem érzi-e úgy, hogy Orbánék egy kicsit túltolták ezt a problémát, igennel felel, azt visszautasítja, hogy nincs ma olyan párt, amelyik beengedné az országba az illegális menekülteket. „Szóval én biztos, hogy rájuk szavazok” – zárja le a diskurzusunk eme részét.
Próbálkozom tovább, kérdezem a korrupcióról, a lopásokról, a fideszesek sorozatos lebukásáról, ám ezektől sem jön zavarba. Tudja, látja, hogy mi folyik itt, hogy maga a miniszterelnök meg a családja is benne van egy-két buliban, sőt azt is látja, hogy Mészáros Lőrinc vagyona hol csapódik le – ki nem mondja, csak utal rá -, de hozzáteszi: a többiek is lopnak, loptak korábban, és lopni fognak a jövőben is.
Ismerjük ezt a nézetet, az „ezek már legalább megszedték magukat” sztereotípiáját. Akik így vélekednek, azoknak nem jut eszükbe, hogy a meggazdagodás soha nem befejezett, aki hozzányúl a közös pénzhez, annak sosem lesz elég, mindig talál új területeket, új forrásokat, új ötleteket. Nem hiszem, hogy bárki találkozott volna olyan oligarchával - vagy éppen országvezetővel -, aki egyszer csak leállt volna, mondván, most már elég gazdag vagyok. Nekünk, akik beosztással élünk, ez egy nehezen elképzelhető állapot, de higgyék el, így van: nem létezik a pénzszerzésre rákapottak körében befejezett állapot.
De hallgassuk csak tovább a taxist – aki remélem, nem jár úgy, mint a pécsi biztonsági őr, elvégre a Fideszre fog szavazni -, érdemes odafigyelni rá. Azt meséli, hogy a kollégákkal mostanság arról beszéltek, vajon mit tennének, ha őket is megkínálnának korrupciós pénzekkel, ha valamit csak úgy nyerhetnének el pályázat útján, ha a pénzt vissza kellene osztani a bírálókhoz. És a kollégák - ahogy ő is - mindannyian azt mondták: naná, hogy megcsinálnánk, naná, hogy benne lennénk, naná, hogy visszaadnánk. - Jó ez így? - kérdezem, bár tudom, hogy feleslegesen. Nem azt mérlegeljük, uram - válaszolja -, hogy jó-e ez így, hanem azt, hogy mi a jó nekünk. Márpedig ha másként nem lehet előrejutni, kicsit jobban élni, akkor ezt kell tenni.
Szavait nem szégyelli, sőt így tartja természetesnek. Gondolom a gyerekeit is ebbe az irányba tereli. Miért is terelné másfelé, ha egyszer mindenhol ezt látja. Elmegy tehát vasárnap, és arra szavaz, hogy tovább haladjunk ezen az úton. Hogy továbbra is közfelkiáltással álljunk ki a lopás mellett.
Fizetek, adok borravalót. Tiszteljük egymást.
