Még abban sem vagyunk biztosak, hogy az utolsó pillanatban megszülető ellenzéki egyezség valódi tartalmát értik az ellenzéki pártok, és abban még kevésbé, hogy a kormány- és rendszerváltást, az összefogást óhajtó közönség érti-e, hogy ami oly egyszerűnek látszik – minden körzetben egy ellenzéki jelölt álljon a Fidesz jelöltjével szemben –, az valójában is ennyire egyszerű.
Nem csupán a visszalépő jelöltek önérzetéről és befektetett energiájáról van szó, hanem arról, hogy az a választási rendszer, amit a Fidesz parlamenti többsége még 2013-ban ráerőltetett az országra, és benne az ellenzékre, nem demokratikus: semmilyen új parlament nem tükrözi, nem is tükrözheti a társadalmi rétegek érdekeit. Már az sem volt normális, amikor Orbán Viktor meghirdette az „egy a zászló, egy a tábor” több mint jelszavát, mert ezzel egyetlen tömbbe sűrítette a jobboldalt, ami lehetetlenné tette, hogy a Fidesztől eltérő jobboldali-konzervatív erők pártként megszervezhessék magukat. A Fideszből hatalmas gyűjtőpárt lett, hatalmi szempontból sikeres többszörös nyerő. Ő akar mindent megmondani, még azt is, milyennek kellene lennie a modern baloldanak, demokratikus ellenzéknek.
Mint látni, gyakorlatilag ez is történik, amikor összefogásra kényszerít egy ezerszínű ellenzéket, amelyben egyetlen igazán közös nevező van, Orbán leváltásának az akarata. Az ellenzék megosztott maradt, nem is lehet más, hiszen maga a választóközönség is megosztott, politikai képviseletük csak ezt tükrözi. Tükrözné a Ház is, ha a törvények hagynák: a demokrácia helyet követelne a kis pártoknak is a parlamentben, amelyek a kisebb társadalmi csoportokat képviselnék.
Az ellenzék megosztottsága tehát természetes, mint ahogyan a jobboldal megosztottsága is az volna, ha a kormányfő nem gyurmázza egybe a tábort. Az már más kérdés, hogy ennek a helyzetnek a félreértése vezetett olyan ellenzéki agyrémekhez, mint mikor némely párt úgy osztotta fel a világot, hogy vannak a 2010 előtti és 2010 utáni alakzatok, és az utóbbiak nem állnak szóba az előbbiekkel. Számít a múlt, de többet nyom a latban a jövőkép. Az LMP – a kényszerösszefogás elutasításával – éppen öngyilkosságot követ el, mert nem ismeri fel, hogy az ellenzék természetellenes szövetségének átmeneti elfogadása csak addig lehet érvényes, amíg ezek az erők nem szerzik meg a kormányzati hatalmat, és nem tolják a helyére a kisiklatott demokráciát. A IV. Köztársaság új parlamentarizmusával, a kétfordulós választások visszahozásával, amely pontosabban tükrözi a választók akaratát, és a két forduló között kényszeríti kormányzati koalícióba az egy csokorba köthető politikai erőket.
Bárhogy alakuljon is a vasárnapi választás: az ország eminens érdeke lenne, hogy mielőbb sokszínű parlamentje legyen, hogy a nemzet többsége úgy érezhesse, akár többségben, akár kisebbségben, de képviselete van a Házban. Mert a parlament a nép képviselete, nem politikai játszótér, még ha az utóbbi években azzá lett is.
Nem egy a tábor, mint ahogyan a zászlók sem egyformák. A nemzet sokszínű, és sokféle zászló alatt gyülekezik.
