Az előkertben üldögélő Lechner Ödön cipőorra sem látszik ki a ponyva mögül, amellyel körbetekerték az Iparművészeti Múzeumot. Bölcs döntés, hiszen így a lepotyogó Zsolnay-mázas cserepek vagy homlokzatdíszek az elkövetkező néhány évben sem tudják agyoncsapni a járókelőket, és idővel a hatalmas felületet is lehet majd használni valamire. Rosszabb esetben reklámozni a Tiborcz- és Mészáros-cégeket, kivetíteni a soros ellenségről szóló gyűlölködő szövegeket, vagy csak ráfesteni az Iparművészeti Múzeumot. Rémálmaimban az szerepel, hogy a paraván mögötti épületet lebontják, mint a Közlekedési Múzeumot. Egy darabig talán fel sem tűnne senkinek, aztán majd építhetne valami szépet a lyukba valamelyik kötélbarát vagy sógorkoma.
Amilyen naiv vagyok, már négy éve is azt írtam: a Fidesz kultúrpolitikájának szimbóluma a magyar (mondom: magyar!) szecesszió egyik csúcsteljesítményének sorsa. Hiába, hogy az Iparművészeti Múzeum olyan kvalitású épület, amilyenekért Barcelonába és Brüsszelbe zarándokol százezerszám a magyar polgár, Lechner alkotásának közel sem jár az a megbecsülés, mint a Gaudí- vagy Horta-féle házaknak. A messze földön híres épület felújítása az utóbbi nyolc évben is csak ígéret maradt, miközben számolatlanul dőltek a milliárdok a Magyar Művészeti Akadémia körvonalazatlan célú ingatlanportfóliójára, vagy a Városligetben épp szertefoszlani látszó múzeumnegyedre.
Az a tény, hogy a szeptemberben bezárt, félig elköltöztetett, ponyvába burkolt múzeumtól most egy tollvonással elvették a felújítás teljes idei keretét, tízmilliárd forintot, ómennek felettébb rossz. Pedig a pestieknek láthatóan elegük van a mesékből és a bezárt múzeumokból. Ezt mutatja, hogy az elmúlt nyolc év egyetlen kézzel fogható eredményére, a Szépművészeti felújított, amúgy üres Román Csarnokára is ötvenezren voltak kíváncsiak.
