- Egyszerű eszközökkel mutatja be, hogy ha az embertől elveszik az önrendelkezési jogát, akkor saját élete foglyává válik. Gyűlölet című regényében ábrázolt család a romániai diktatúra áldozata. Miért az akkori fiatal felnőttek generációját választotta ennek bemutatására? Olyan, mintha figyelmeztetni akarná az életbe most kilépőket, hogy ne alkudjanak meg.
- Mert ők a szüleim generációja, és én azokat a reflexeket működtetem így vagy úgy, amelyeket tőlük örököltem. Van egy-két frusztráció, amelyik még most is dolgozik bennem láthatatlanul, ám annál szívósabban. Ez a generáció tehát az én múltam, az én zsákom, az én vánkosom, ahol ki kell beszélnem magamból a traumákat. Ha figyelmeztetni talán nem is, mert távol áll tőlem az effajta direkt gesztus, arról mindenképpen szerettem volna beszélni a mostani olvasóknak, hogy mivel jár az elvtelen kompromisszum. A dörgölődzés, a személyiség feladása, vagy ha az elveinket betoljuk a pillanatnyi érdekek mögé, miközben győztes arcot vágnak. Olyannyira érdekel ez a téma, hogy a magamban csak laza erdélyi trilógiaként említett hármas művem lezáró regényének ez lesz a központi motorja, ahogy a ennek a másodiknak a gyűlölet volt.
- Ahol az állam beleszólhat a magánszférába, ott megszűnik az emberi méltóság. Hősei ezt csak apránként fogják fel. Mit gondol, miért?
- Mert lassan főzték meg őket, mint a békákat szokás, hogy ne tudjanak kiugrani a fazékból. Ne legyen zajos felfordulás. Mindig csak annyit vettek el, amit egy kis berzenkedéssel és szentségeléssel le lehetett nyelni. Manapság olyannyira ismerős hatalmi technika lett ez, hogy lassan nem is kell megmagyarázni a regény történelmi hátterét. Mert diktatúra ugyan nincs ma, de a főzés megmaradt, csak egy kicsit finomabbak a fűszerek.
- Gyász, Irgalom, Iszony és a Gyűlölet. Véletlenül esik-e egybe a címválasztás stílusa és a hősök reményvesztettsége a Németh László-i hagyománnyal?
- Igen, ez véletlen. Ráadásul a Gyűlölet sokáig csak munkacím volt, így is álltam hozzá, így is kezeltem. Majd lesz jobb, mondogattam, aztán amikor két csak erre szánt napig, könnyek és verejték között sem lett jobb cím, akkor maradt ez. Akkor már úgy éreztem, ennél pontosabban semmi sem fejezi ki a szereplők titkos mozgatórugóját, a mindenben ott motoszkáló érzületet. Hiszen itt a szeretet is arról szól, hogy épp most nem engedek a gyűlöletnek, egy kis időre megpróbálom félretenni. Tehát nem is annyira a kiszolgáltatottság és a remény hiánya a döntő, ezt elég sokszor megtapasztaljuk, hanem hogy éppen melyik kísértésnek engedek, a primér, zsigeri énemnek vagy a kissé kifinomultabbnak. Hagyom, hogy a gyűlöletem révén ki- és felhasználjanak, vagy megpróbálok egy kicsit ellentartani. Ha a hőseim elbuknak, hát itt buknak el.
- Olvasói zöme számára felvilágosító erejű és meghökkentő lesz a regényben ábrázolt "erdélyi gyűlölet" természetrajza. Aki nem erdélyi, az nem a könyvben leírt érzelmeken szocializálódott. Mit gondol, a kultúrák alapját a gyűlöletközösségek alkotják? Azzal vagyok egyívású, akivel ugyanazt gyűlölöm?
- Persze az is össze tud kapcsolni minket, hogy a Barcelonának vagy a Real Madridnak drukkolunk, és imádjuk a Rolling Stonest, de akkor lesz csak igazán szoros a kötelék, ha a disznóvágáson ráírhatjuk a már kinyuvasztott disznóra, hogy Ő VOLT A SOROS. Akkor lesznek csak igazán átszellemültek az arcok, akkor költözik belénk valami bizsergető nyugalom. Szeretjük egymást, mert végre ugyanazt gyűlöljük. A közösségek alapja szerintem a félelem: jobb együtt, mint külön.
- Ezt most naponta tapasztaljuk.
- Ez hozta el a civilizációt, a kultúrát, ezért cserébe kissé szelídítettünk magunkon. Elfogadtuk, hogy a gyűlöletről nem beszélünk nyíltan, nem hozzuk fel, nem engedelmeskedünk neki. Van, akiknek ez természetessé vált, másoknak nagy erőfeszítéssel sem megy még a mimikri. Azt hiszem, ha az utóbbiakat megnyerjük magunknak, úgy hosszabb időre be lehet rendezkedni politikusként.
- Romániai magyarként örülni, ha a román tornászlány leesik a gerendáról - írja egy helyütt. Ennél szemléletesebb példát elképzelni is nehéz a gyűlölet irracionalitására. Ezek az érzelmek nevetségesen kisstílűvé tesznek minket. A választási kampányok mintha erre a bennünk rejlő pitiáner alakra építenének, nem?
- De még mennyire! Csak az irány változott. Ceausescu országában azért nem létezett hivatalosan nemzeti kérdés, mert ő legszívesebben megszüntette volna a magyarokkal együtt. Ezért írták át a magyar városneveket, majd személyneveket, szűnt meg lap, iskola, rádióműsor. Megszüntetve őriztek meg minket. Ma viszont meg kell kreálni az ellenséget, a migránst, minél jobban kiemelni, hogy láthatóvá váljék, és mindenről ő jusson az eszünkbe, akár még fogmosás közben is. Az viszont közös a két helyzetben, hogy az átlag, nem Erdélyben élő román is kábé annyit tudott a magyarokról, mint ma az önmagát tájékozottnak gondolt átlag magyar a migránsokról. A mai hatalom szerencséje, hogy utóbbiak sokkal jobb mumusok, mert időnként valóban elkövetnek néhány igen látványos bűncselekményt, tán még ijesztőbbek is, így könnyebb őket lefokozni, dehumanizálni, általámosítani. Talán mi ártatlanabbnak tűntünk, bár a jó románok egyfolytában attól tartottak, hogy egy nap tényleg vissza akarjuk majd venni Erdélyt. A forradalom idején is elterjedt egy pillanatra, hogy valójában Magyarország támadta meg Romániát. Szóval a tornászlány időnként többször is leesett a gerendáról, és vele együtt a józan ész is.
- Uralható-e, kordában tartható-e a gyűlölet? Úgy értem, önmagunk által.
- Csak önmagunk által. Én akkor kezdtem „kigyógyulni” az otthonról hozott heveny gyűlöletből, amikor elkezdtem minél több román filmet nézni, irodalmat olvasni, és már kerestem a román rendezők munkáját a színházakban. A kultúránál nincs jobb ellenszer. Észrevétlenül is behúz, érintetté tesz, vagyis románná, és önmagadat már nem tudod sokáig gyűlölni. Legfeljebb negyedórát reggelente, ahogy az én hősöm is. De szegény migránsokkal, akikhez még nemzetiséget se nagyon rendelnek hozzá, és így kultúrát se, ezt elég nehéz megtenni. Beszélhetünk arab számokról napestig, inkább vicc marad az egész. És az a legtréfásabb, hogy a saját kultúránkat féltjük azoktól, akiknek elvileg nem is adjuk meg a kultúra lehetőségét. Ne mondom, bennem is vannak alaktalan, irracionális félelmek, de ilyenkor inkább letöltök egy jobb filmet és megnézem. Vagy elolvasom Flanagan regényét arról, hogy mit éltek át az európai kivándorlók Tasmánia földjén, hogyan őrölt szét egy egész nemzedéket a jöttmentségük.
- A Gyűlölet megírása után megszabadult-e a zsigeri érzelmi kötöttségektől?
- Szerencsére még maradt annyi, amennyi elég lehet egy utolsó, a témát lezáró regényre. Csak egy kicsit más megközelítésben, több fikcióval és iróniával, ami azért tekintettel van a reáliákra is. Ha úgy tetszik, tudományos-fantasztikus könyvet készülök írni egy nem létező, mégis nagyon valóságos Kelet-Európáról.
- Egyetért-e, ha úgy összegzem a regényét, hogy a gyűlölet előbb pusztítja el a gyűlölködőt, mint a gyűlöltet?
- Igen, csak nem annyira látványosan. Úgy is mondhatnám, hogy a gyűlölködés az öngyilkosság igen lassú válfaja, mintha hosszú évek alatt ható mérget vennénk be, és türelmesen megvárnánk az eredményt. És mit sem törődnénk azzal, hogy olyan mellékhatások is jelentkeznek, mint a méltóságunk és az ítélőképességünk elvesztése, miközben gyűlöletünk tárgya csak nem akarja elkövetni mindazokat a rémségeket, amelyeket a fejünkben már rég elképzeltünk. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a románok/migránsok mind földre szállt angyalok lennének, hanem csak azt, hogy pont ez az ördög-angyal ellentétpár viszi leginkább félre a gondolkodásunkat. Ez a méreg hatóanyaga.
- Eddigi műveit és ezt is erősen jellemezi a realizmus. Stílust választott egy történet pontosabb elmesélésére?
- Ez tűnt kézenfekvőnek. Persze nekem ez csak mese, csak épp egy nagyon komoly mese. Most már kezdek valami mással kísérletezni. Emelem a dózist. Még erősebb realista alapokra, még erősebb fikciót szeretnék építeni. Lássuk, mit bír el az építmény. Mondjuk, lehet egy időutazásos történettel beszélni a román diktatúráról? Úgy mesélni a rendszerváltásról, hogy az valójában nem is történt meg? És mindezt olyan természetesen, mintha zombikkal reggeliznék a gyorsétteremben.
- Megbocsátott-e a hőseinek? Megbocsát-e azoknak, akik életcsapdákban vergődnek?
- Igazából sosem haragudtam rájuk, dühösen nem lehet írni. Számomra ők esendőek és nagyon szerethetők. És a világuk sem nyomasztó, csupán ismerős. Félek, ha túl sokszor mondjuk a világukra, hogy nyomasztó, akkor ellébecoljuk a megértést. Akkor csak eltoljuk magunktól, mint a rothadt gyümölcsöt.
- Vajon a romániai románok és a magyar kisebbség történelemképe megváltoztatható a művészet segítségével? A kortárs írók tudják-e oldani a mindkét oldali érzelmi sebeket, megbántottságot és sündisznóállást?
- Bár vannak már átjárások, igen sok magyar író fordít román műveket, még mindig nem olyan mértékű az együttműködés mint amilyen lehetne. De én e tekintetben optimista vagyok. Ha még nem is látom a közös történelemkönyvet, de a közös gondolkodás körvonalait már igen. És a közös örömöket is, ami talán még fontosabb.
- Fontos-e – ilyen értelemben is – a romániai recepció?
- Az első regény román változatánál nem nagyon érdekelt. Csak egyszer kerestem rá a finn kiadás kapcsán a kritikákra. Akkor találtam is egyet, lefordítottam a netes programmal, és annyit ki tudtam silabizálni, hogy alulmaradtam a Herta Müllerrel való összevetésben. De azért nem esett rosszul, hiszen már a gondolat is megtisztelő volt számomra. A mostani regény román recepciója viszont nagyon érdekelne. Bizonyos értelemben még jobban is, mint a hazai.
