A 2018-as parlamenti választásnak semmi jelentősége nincs. A 2018-as parlamenti választásnak óriási jelentősége van. A látszólag két ellentétes állítás az alábbiakban kifejtendő véleményem szerint egyszerre igaz.
Kezdjük az elsővel. A Fidesz 2002-es választási vereségét követően egyetlen tömör mondatban szűrte le a tanulságot: hatalmat vissza nem adunk! A 2010-es győzelmének másnapján ennek megfelelően el is kezdte a teljhatalom kiépítését, valamint azoknak az intézményeknek és jogi eszközöknek az átalakítását, illetve létrehozását, melyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik az ellenzék számára, hogy egy demokratikus keretek és játékszabályok betartásával lebonyolítandó választás során bármilyen összeállításban le tudják győzni őket. Mindezt az alkotmányos berendezkedés közismert átformálásával, az intézményi struktúra, a média totális megszállásával, a gazdasági pozíciók elfoglalásával és természetesen a közvagyon sajátos „privatizációjával” érték el.
A formális demokrácia látszatának fenntartása érdekében megalkották a világ talán egyetlen olyan választási rendszerét, melyben sem több forduló, sem részvételi, vagyis érvényességi küszöb nincsen. Magyarán az ország kormányzására a relatív többséget bármilyen kis támogatottsággal elérő párt kaphat felhatalmazást, ráadásul úgy, hogy a győztes indokolatlan túlkompenzálásával a teljes választásra jogosult népesség alig negyedének voksait begyűjtve már korlátlan, kétharmados többségre is szert tehet a törvényhozásban. (Ennyi Fidesz-hívő pedig akad még).
Az amúgy ˗ a hazai tradicionálisan széthúzós viszonyoknak megfelelően ˗ elég heterogén pártszerkezetű társadalmunkban tehát a hatalom legitimálása Fidesz-módra úgy zajlik, hogy a lehető legkevesebb választópolgár bevonásával megszerezzék a lehető legtöbb mandátumot. Ráadásul a „kétharmados felhatalmazást” mint az abszolút legitimáció rendszeresen felemlegetett alapkövét az idők során úgy tudták a köztudatban átértelmezni, mintha az valóban a 8 millió polgár minősített többségének akaratnyilvánítása lett volna, és ugyanolyan állandó jelzős szófordulattá vált, mint a „szemkilövető Gyurcsány”. A jelenlegi kampányidőszakban tapasztalható, a mindennapi sorosozás-migráncsozás-brüsszelezés és újabban ENSZ-ezés mellett az állampárti agresszív nyomulás ˗ kezdve a kamupártok és álképviselőjelöltek szaporításától, a hamis aláírásgyűjtésen át az utolsó napokra tartogatott karaktergyilkossági kísérletekig ˗ csak a készenléti fokozat velejárói.
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Fidesz rendelkezik számos forgatókönyvvel arra az esetre, ha netán a választás kimenetele kétségessé válna, és valószínűleg a megfelelő arzenál is már a rendelkezésükre áll. Természetesen előbb a puhább megoldásokkal próbálkoznak ˗ bízva az ellenzék hathatós közreműködésében (erről később) ˗, de ha úgy adódna, nem haboznak majd keményebb eszközöket is bevetni. Tudniillik a túlélés a cél. A több ezernyi haszonélvező: kiskirályok, csinovnyikok, oligarchák, pártkáderek, de még a pusztán anyagilag igen jól járó felső középosztály tagjainak is ez húsbavágó kérdés. A rendszer összeomlása ˗ leszámítva egy szűk felső réteget, mely már biztosan gondoskodott vagyonának kimenekítéséről és lelépési útvonalakról vészhelyzet esetére ˗ számukra teljes ellehetetlenülést hozna, legalábbis az átállást az „all inclusive”-ról a menza kosztra. És ne feledjük a másfél milliós, tudatmódosító NER-hatás alatt álló, megingathatatlan fanatikust sem, akik ugyanazt kapták a vezértől jutalmul, amit mi, többiek büntetésül. Mégis az utolsó leheletükig fogják a görbe tükröt törölgetni, és nekik a békakirályfi csók nélkül is mindig daliás herceg volt és lesz. Ezek a hadra fogható békemenetelők sosem engednék, hogy a haza ellenzékben legyen.
Amúgy gondolom, senki sem tudja elképzelni azt a jelenetet, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem után O.V. a parlamentben kenetteljesen gratulál, és sok sikert kíván Karácsony-Szél-Vona frissen megválasztott miniszterelnöknek, majd felkíséri a budai palotájába, körbevezeti, és mentegetőzve az új lakó esetleges ízlésbeli eltéréséből adódó elégedetlensége miatt, átadja neki a kulcsot. Ja meg hát úgy általában a hatalmat költségvetésestül, mindenestül…
Ne legyenek kétségeink, O.V. tanult 2002-ből. Ha nem is sokat, de azt igen, hogy „hatalmat vissza nem adunk!” És magától nem is fogja.
Ugyanakkor hiába az új időszámítás, H.u. (Hódmezővásárhely után) hetekkel még mindig ott tartott az ellenzék, hogy egy közös március 15-i megmozduláson sem volt hajlandó részt venni ˗ amivel nemcsak demonstrálhatta volna, hogy a választás legfontosabb kérdésében (orbáni keleti despotizmus vagy nyugati liberális jogállam, nota bene monokrácia vs. demokrácia) egyetért, hanem reményt és erőt adhatott volna az apátiába süllyedt, a Fidesz legyőzhetetlenségébe beletörődő, pusztán túlélni szándékozó, alattvalóvá (gy)alázott milliós tömegnek. Felmutathatta volna, hogy van esély megszabadulni. Ám a további jelölt-vetélkedő, oda-visszalépegetősdi, ki-kivel-igen-ki-kivel-nem játék az ellenzéki homokozóban nem igazán mozgósító hatású, és sokan továbbra is úgy gondolják, itt csak egy Fidesz által rendezett casting folyik a bábparlamentben kiosztandó biodíszlet szerepek megszerzéséért.
Mindezek mellett miért bír mégis hatalmas jelentőséggel „18.4.8.”? Mert úgy gondolom, ennek kimenetele évtizedekre meghatározza az ország további sorsát. Ha O.V. harmadszor is megnyeri a választást, az egyben a nyugattal való kölcsönös szakítást és a keleti típusú despotikus berendezkedés kiépítésének, az „isztanizálódásnak” a folytatását is jelenti. Az átlagos EU polgár nem fogja már elhinni, hogy a magyarok többsége nem ilyen rendszert akar, hiába magyarázzuk el nekik a választási rendszer visszásságait. Azt fogja mondani, hogy az ő adójából ne finanszírozzák egy putyinista rezsim regnálását, és ha a magyarok így akarnak élni, azt csinálják maguk, nélküle.
A kétsebességes Európa koncepciója nem más, mint az EU felelőtlen keleti bővítéséből való tanulságok levonása alapján kidolgozott kihátrálási stratégia. Az eurozóna kiterjesztésének leple alatt próbálják a nem szalonképes tagokat rávenni az önkéntes távozásra, vagy legalábbis a perifériába való visszahúzódásra. Egy újabb vasfüggöny víziója körvonalazódik, ha képletesen is. De azért elgondolkodtató, hogy miért is nem bontottuk le a határállomások épületeit.
S ne legyenek illúzióink, ha a harmadik, immár „ketrecforradalom” is győzni fog, a pszeudodemokrácia kiteljesedésének ütemét O.V. aktuális hangulati állapota fogja meghatározni. A nagyvonalúság és elegancia nem a lelátókon terem, és a latin mondások ismerete is kimerül a „vae victis” mantrázásában, ahogy ezt az utóbbi hetekben hallhattuk. Azonban meghatározott számú, ostorozható ellenzék (értsd: látható és mutatható ellenség) azért szükséges a tisztelt házban. De hát, nincs más választásunk...
Azt viszont csak remélni tudom, hogy ha eljön „18.4.9.”, és az derülne ki, hogy a Fidesz elvesztette volna a választásokat, ha a mértékadó ellenzéki egyéni jelöltekre adott szavazatok összeadódtak volna, ezen pártok – inkább néven sem nevezendő – prominensei nem fognak a kamerákba és az elárult ország szemébe belenézni. Vagy mégis?
