Március 8. Már megint itt a nőnap. Ami napjainkra teljesen elavult és káros ünneppé vált, arra jó csak, hogy álságosan feszítő politikusok meg az egyéb napokon kakaskodó főnökök kis hervatag virággal köszönthessenek. 1917-ben alakították ki ezt a nemzetközi napot, hazánkban pedig 1948 óta számít ünneplő napnak. Ha az alapító dátumokat nézzük, akkor bólinthatunk, igen, fontos volt, hiszen az idő tájt még a legtöbb országban választójoguk sem volt a nőknek.
Ám az elmúlt száz évben sokat változott, sőt, mondhatnók, javult is a helyzet. Nő miniszterek, sőt, miniszterelnökök és államelnökök élnek köztünk és nemcsak a legfejlettebb országokban, hanem még Ázsiában, Afrikában is. Nálunk még a felszabadulás előtt egy sor egyetemre, többek között az én tanulmányaim helyére, a Műegyetemre se vettek föl nőt. Napjainkban pedig minden szakma, minden pálya nyitva áll előttünk. Lehetünk országgyűlési képviselők, kormánytagok, tevékeny vállalkozók, sikeres ügyvédek. A férfi társak egyre nagyobb tömege aktív a család fenntartásában, az otthon rendben tartásában, a gyerekek nevelésében.
No persze! A világ számos helyén, elsősorban Afrikában, még akad hely, ahol nők szinte rabszolgasorban élnek, ahol gyerekkorukban megcsonkítják őket. És a fejlett világban sem általános az egyenlő munkáért egyenlő bért elve. A fejlett országokban is virágzik a prostitúció (bár férfiakat is érint, legfeljebb kevesebbet, mint nőt). Kétségtelen az is, hogy még most is a családok jelentős részében egyenlőtlen nálunk a családi munkamegosztás. Még mindig azt mutatják a statisztikák, hogy nálunk a nők átlagosan ugyanolyan teljesítményért kisebb bért kaphatnak. A hangsúly az „átlagosan” szón van, mert az egyszerű aritmetikai átlag csalfa módon elfedi a tényleges valóságot. Még mindig előfordul, bár gyéren, a nők elleni erőszak, erre a közelmúltban bőven kaptunk – olykor eltúlzott – példákat. Még mindig szívesebben állítanak ugyanarra a feladatra férfit, mint ugyanolyan képességű és szorgalmú nőt. Hiszen elég, ha a magyar kormány és parlament összetételét vesszük szemügyre. A mi kormányunkban nulla a nők száma, a parlamentben kevesebb, mint tíz százalék az arányunk. És bár az egyetemi hallgatók között többségben vannak a lányok, a végzettek között, szakmáktól függően, néhány százalék a nő vezető. Például, a döntő többségükben nőkből álló tanári karokban jelentős számokban férfiak az igazgatók. Sőt, az orvosok között is hasonlók az arányok.
Na ugye!, mondhatják a nemzetközi nőnap védelmezői. Mégis csak szükség van a figyelem felkeltésére. Igen, persze, figyelni kell a helytelen jelenségekre és folyamatokra. De nem egyetlen nappal túllépve az év többi 364 napjának problémáin. Fiatal éveim óta (és ez több évtizedet és több társadalmi berendezkedést jelent) küzdök a nők egyetlen napi megünneplése ellen. Igaz, vannak szép és fontos ünnepi megemlékezések számosan, mint mondjuk az Anyák Napja. Csakhogy rendes ember az édesanyját egész évben szereti, tiszteli, ha kell, támogatja. De a nőnappal, és ez nagyon is valósnak tetszik, az egész év ki van fizetve.
Nem, nem kell a nőnap, nem kell az egynapos ünnepelgetés, a hervadt virágok és a politikusok dagályos köszöntői. Legyen az egész év, mind a 365 nap (szökőévben plusz egy) mindenkié, nemétől függetlenül. Vállaljuk bátran, hogy elődeink már sokat elértek, de napjainkra nincs már szükség további gyermeteg ünneplésekre, „no, ezt is letudtuk” sóhajra az ünneplők részéről. Mára már legyünk valóságosan egyenlők! Nemcsak egyenjogúak, mert az már létezik, alkotmányban, törvényekben, hanem egyenlő esélyekkel élők, egyenlő munkáért egyelő bért elérők, egyenlők a család fenntartásában, egyenlők a politikai karrierben és a munkahelyi előrejutásban. Ehhez pedig nemhogy nem elég egyetlen ünneplő nap az évben, hanem erős és szigorú, mindennapos társadalmi rend kell. Ezért hirdettem a gondolatokat már fiatalon is, és ezt érzem ma ténylegesen megvalósíthatónak.
Haljon meg a király, az egynapos álságos ünneplés! És éljen a király, a valódi egyenlőség!