A forint 2010. évi kormányváltás utáni, előre nem látható drasztikus leértékelődésének okait és következményeit már széles körben elemezték. Az okoknál viszont a kialakult gazdasági várakozások alapvető szerepére mind a mai napig kevés figyelmet fordítottak. Holott a leértékelődési folyamat kialakulását, felgyorsulását és állandósulását a Fidesz vezető politikusainak kijelentései által kiváltott várakozások döntően befolyásolták, illetve meghatározták.
A várakozások a gazdaságban – a hétköznapi értelmezéstől eltérően - nem találgatásokat jelentenek, hanem a gazdaság szereplőinek a jövőbeni gazdasági eseményekre, folyamatokra vonatkozó meggyőződését. A várakozások egyik típusa a magatartási várakozások, amelyek elsősorban társadalmi tényezőkre alapozottan alakulnak ki. Itt a kormányzat tagjainak és a kormányon lévő párt vezető politikusainak a médiában megjelenő nyilatkozatai meghatározó szerepet játszanak.
A várakozások sajátossága, hogy azok általában bekövetkeznek, hiszen az érintett gazdasági szereplők a várakozásuk, azaz meggyőződésük szerint cselekszenek, hozzák meg döntéseiket. A külföldi pénzpiaci befektetőknél a forint leértékelődésével kapcsolatos várakozásokat közvetlenül a 2010-es választásokon kormányzati hatalomba került fideszes vezető politikusok (például Kósa Lajos, Szijjártó Péter) nyilatkozatai alakították ki, melyek szerint Magyarország csőd felé halad. Márpedig, ha egy ország csőd felé halad, akkor annak a valutájától a külföldi befektetők igyekeznek minél hamarabb megszabadulni.
Ez azt eredményezte, hogy a pénzpiacon jelentős forint-túlkínálat alakult ki, aminek a piac törvényei szerint egyenes következménye a forint leértékelődése volt. A pénzpiaci várakozás jellegének megmaradását és így a leértékelődés tartóssá válását eredményezte a Fidesz-kormány kiszámíthatatlan gazdaságpolitikája (a magánnyugdíjak államosítása, a különadók széles körben való bevezetése, a Magyarországon működő kereskedelmi bankok bűnbakká tétele, stb.) is.
De hozzájárult az MNB sorozatos kamatcsökkentő politikája is, amely más jellegű várakozások miatt a beruházások élénkítését nem tudta elérni; az alacsony és csökkenő jegybanki kamatláb következményei miatt viszont a pénzügyi befektetők forinttól való megszabadulását, a pénzkínálati többletet és így a leértékelődés folyamatát állandósította. Holott az MNB a leértékelésből származó növekvő valutatartalékai egy részének felhasználásával, a pénzpiacokon forint vásárlásával a forint túlkínálatát, így annak leértékelődését csökkenthette, vagy megállíthatta volna.
De ez nem volt érdeke sem az MNB-nek, sem a kormánynak. Pedig a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. számú törvény az MNB alapvető feladataként határozza meg, hogy a devizatartalék kezelésével és az árfolyampolitika végrehajtásával kapcsolatban devizaműveleteket végezzen. A törvény azt is előírja, hogy az árfolyamrendszerről és annak valamennyi jellemzőjéről a kormány az MNB-vel egyetértésben dönt, s hogy az MNB szükség és lehetőség szerint védi és befolyásolja az árfolyamokat a belföldi és a külföldi devizapiacokon. 2010 után a szükség és a lehetőség is fennállt, de az MNB a kormány egyetértésével tétlen maradt.
Ennek következménye, hogy a lakosság a devizahitelek miatt elszenvedett – sokak anyagi létét veszélyeztető – veszteségei az MNB leértékelődésből származó hatalmas, sok százmilliárdos nyereségét eredményezték. Az MNB a forint leértékelődéséből származó nyereségének egy jelentős része pedig a törvényi tiltás ellenére – kerülő úton, az általa alapított alapítványok, államkötvény vásárlása révén – a kormányzat kiadásait finanszírozza. Ez ismételten törvénysértő.
Alapítványokat az MNB hozhat létre, de ez nem tartozik az alapvető feladatai közé. A törvény szerint ilyet az MNB csak akkor vállalhat, ha a finanszírozása nem veszélyezteti alapvető feladatainak megvalósulását. Ez esetben e kiadások nem egyszerűen veszélyeztették, hanem ki is zárták az MNB egyik legfontosabb alapvető céljának, a forint árfolyama stabilitásának megőrzését. Közvetve tehát a lakosság veszteségeinek nagy része a kormány költségvetési kiadásainak megalapozását szolgálta, ez utóbbit pedig a kormány nagy sikernek tartja. Ezt a „sikert” a Fidesz a magyar háztartások tömeges tönkretételével érte el.
Bár a kormányzat a felelősséget a devizaalapú hitelt nyújtó bankokra igyekezett áthárítani, valójában a forint leértékelésének következményeként l a bankok is több százmilliárdos veszteséget szenvedtek e. Ilyen hitelt a bankok a lakosságnak csak úgy nyújthattak, ha a bankközi pénzpiacon (euró-, dollár-, frank-) hitelt vettek fel. Ezt az MNB-nél át kellett váltani forintra. Ez volt a fedezete a deviza-alapú forint hiteleknek. A Magyarországon működő kereskedelmi bankoknak a hitelek törlesztését és azok kamatait viszont euróban, frankban, stb. kell fizetniük.
A bankok a veszteség elkerülése végett a devizában történő törlesztési és kamatfizetési kötelezettségüknek megfelelően határozták meg a magyar hitelfelvevők forintban történő törlesztését, kamatait. A Fidesz-KDNP kormány és az MNB aktív statisztálása által kiváltott szélsőséges leértékelési folyamat a hitelt felvett magyar háztartások fizetési feltételeit kiszámíthatatlanul és drasztikusan növelte, őket fizetésképtelenné tette.
Ugyanakkor a kereskedelmi bankok is sok százmilliárdos veszteséget szenvedtek el, miközben a forint leértékelődése miatt a törlesztést szolgáló külföldi devizáért jóval nagyobb mennyiségű forintot (300-310 forint/euró) kell fizetniük az MNB-nek, mint amennyi forintot kaptak az MNB-től (265 forint/euró), amikor a hitelként felvett devizájukat az MNB-nél forintra váltották.
Végső soron a devizahiteles lakosság és a hitelt nyújtó bankok óriási veszteségei az MNB-t és a Fidesz-kormányt törvénytelenül „gazdagították”. Ezzel a módszerrel könnyű a költségvetési egyensúlyt javítani. Ilyen esetben egy jogállamban a kártérítési kötelezettséget vitatni sem lehetne.
