- Az aczéli kultúrpolitika hármas sémája – tűrt-tiltott-támogatott – nem mindig segíti a megértést. Ha ezt vesszük alapul, óhatatlanul is a pártállam szemléletmódját vesszük kiindulási pontként, és azt vetítjük rá egy sok esetben autonóm módon szerveződő kulturális szcénára – világított rá a hatvanas-hetvenes évektől megjelenő ellenállási formák fogalmi meghatározásának nehézségeire Scheibner Tamás, a COURAGE nemzetközi kutatócsoport tagja. Az irodalomtörténész így válaszolt a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a 0. Ubik Eklektik programsorozat keretében rendezett Elfeledett elődeink? című beszélgetésen a moderátor, Szemes Botond azon kérdésére, mit is értünk a kulturális ellenállás vagy a nonkonform kultúra fogalmai alatt. Kürti Emese művészettörténész, az acb ResearchLab kutatási vezetője is kiemelte, annak fontosságát, hogy diverzifikáljuk és lebontsuk az olyan fogalmakat, amelyek a mitologizálást segítik elő.
Azért sem könnyű a meghatározás Scheibner Tamás szerint, mert az idők során a szerepek is megváltoztak. Gyakran, ha az állam valakit ellenzékinek kiállított ki, az alkotó is azonosulni kezdett a szereppel, és attól fogva tudatosabban kapcsolódott a politikai ellenállást képviselő körökhöz is. Kürti Emese hozzátette, a recepció is képes torzításokra. Néhány évvel ezelőtt elfogadott volt a kurátori gyakorlatban a politika felől értelmezni a hatvanas-hetvenes évek művészetét. A nonkonform kultúra nemzetközi vonatkozásaival kapcsolatban kiemelték: a szamizdatkészítés eljárásainak átvétele közvetlen érintkezést igényelt, de léteznek strukturális hasonlóságok is, például a hazai táncházmozgalmakhoz hasonló hagyományőrző mozgalmak. S ahogy arra Szemes Botond frappánsan rávilágított, minden népnek megvolt a maga Cseh Tamása.
Az emigráció szintúgy szerepet játszott, az emigráns közösségek a nyugati nagyvárosokban élénk kapcsolatban álltak egymással, információt cseréltek és a Szabad Európa Rádión vagy más nyugat-európai rádiókon keresztül terjedtek a tapasztalatok. A lengyel kapcsolat meglehetősen közismert, a jugoszláv azonban kevésbé – hangsúlyozta Kürti Emese. „Volt néhány meghatározó orgánum, mint az Új Symposion folyóirat, illetve a Híd, amelyekben a Magyarországon publikációs tilalom alatt állók, az avantgárd mozgalomhoz tartozók döntő része publikált. Az Új Symposion jelentősége közvetítői szerepét illetően is meghatározó volt, az újbalos teóriákat, vagy Kassák Lajos életművét, Lukács Györgyöt onnan lehetet megismerni, így kerültek vissza ezek a szerzők Magyarországra.”
Az első magyarországi happening 1966-ban valósult meg, Az ebéd címet viselte, és Szentjóby Tamás, Altorjay Gábor, Jankovics Miklós nevéhez fűződik. - Ennek nagyon fontos eleme volt az agresszió, aminek a hátterében erőteljes művészetellenesség húzódott meg. Ez volt tulajdonképpen az első, idő és tér alapú -antiművészeti jelenség, a korábbi médiumokat az eseménnyel leváltó művészeti forma – ismertette a művészettörténész. A beszélgetés során azonban az is kiderült, nincs konszenzus számos kérdésben, például a happening, mint műfaj hazai megjelenése kapcsán. Figyelembe kell venni a költészeti praxist, a zenei eredetet, és a beszámolók írójának pozícióját, szemléletmódját is. Bár a művészek közül még többen élnek, emlékeik, feljegyzéseik sem adnak biztos támpontot a kutatások számára, így a korszak még nem teljes mértékben feltérképezett.
Szintén különleges esemény volt Szentjóby Tamás, Erdély Miklós és Ladik Katalin közös 1968. május 1-jei UFO című akciója, amelynek során a körülmények előzetes egyeztetése nélkül Ladiknak a Duna partján fekvő, alufóliába burkolt Szentjóbyt kellett kicsomagolnia. Hosszú levelezésüket követően ez volt első találkozásuk kerete. Mint azt Kürti Emese elmondta, a művésznő gyakran hivatkozott rá, hogy a happeningben való részvétel egyfajta új performativitás útján indította el őt. A művészettörténész kiemelte, Ladik olyan szupranacionális jelensége volt a jugoszláv kultúrának, aki egyszerre több nyelvet használt – fontos szerepet kaptak nála a balkáni nyelvek –, és közben jelen volt a magyar művészeti színtéren is. „Művészete többek számára sokkolónak tűnt, 1970-es Budapesti performansza is sokakból megbotránkozást váltott ki. A művész bement a terembe egy szál gyertyával, feketében, és énekbeszédszerűen előadta erotikus, szürrealisztikus verseit, majd kiment, és félmeztelen testén medvebundával érkezett vissza, s áttért a tiszta hangköltészetre, amelyben teljesen eltűntek a hagyományos értelmezés szerint dekódolható szövegek, például csak mássalhangzókat énekelt. Ez meglehetősen nagy visszhangot keltett” – mesélte Kürti Emese.
Ladik Katalin, Balaskó Jenő plakát (1970)
Jugoszláviában teljesen más helyzetben volt a kortárs művészet, mint Magyarországon. - 1948-ban Tito elnök szakított a sztálini rendszerrel, és külön utas politikát folytatott, ami azt jelentette, hogy a piacgazdaság egyes elemeit beépítette a rendszer működésébe, sokkal nyitottabb, horizontálisabb színteret sikerült létrehozni. Ennek egyik előnye az volt, hogy mivel a hazai generáció az 1945 előtti magyar irodalomhoz nem tudott hozzáférni, „kénytelenek” voltak a kortárs jugoszláv, szlovén, szerb, horvát irodalomhoz kapcsolódni. Másrészt szabadon utazhattak; Ladik Katalin műveket csempészett ki, hozta-vitte az információkat, katalógusokat, könyveket – mondta a művészettörténész.
Népdal performansz (1973)
- Intenzív performanszaival, a ritmikus dobolásokkal, hangeffektusokkal az volt Ladik célja, hogy eksztatikus állapotba, transzba sodorja saját magát, és hogy ezt a közönség számára is kiterjessze – hangsúlyozta Scheibner Tamás, hozzátéve: a harmincas-negyvenes években Közép-Európában különösen sokakat foglalkoztatott, hogy hogyan lehet úgy átlépni az irracionalitás terepére, hogy némi kontroll mégis fennmaradjon, s ennek újjáéledését is felfedezhetjük a hetvenes években. Scheibner Tamás kiemelte, Ladik nőiségét erősen prezentáló megjelenése új színt is hozott a kulturális színtérbe. Fellépése az ellenzéki kultúra addigi macsó, férfiközpontú jellemvonását is provokálta. Kürti Emese hozzátette: fontos a Ladik-jelenség esetében, hogy külön válik a magyar és a jugoszláv recepció. Miközben a magyarok azt írták róla, hogy pénzért vetkőzik, a jugoszláv szerzők pontosan tudták, hogy amit csinál, az a kortárs neoavantgárd művészetbe tartozik.
