Igazságok, féligazságok és hazugságok mesteri elegyítése. Információk elhallgatása. Bonyolult témák leegyszerűsítése. Érzelmek és indulatok felkorbácsolása. Az ellenfelek lejáratása. Célzott üzenetek és reklámok.
Kevés olyan politikai erő vagy mozgalom volt a világtörténelemben, amely ügyesebben és hatásosabban használta volna a propaganda eszközeit, mint a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. “A náci propaganda iránt mindenütt óriási az érdeklődés, mert a példa ragadós, és a terrorista szervezetek, az erőre kapott nacionalista, radikális jobboldal feltűnően hasonló módszereket alkalmaznak” — mondja lapunknak Steven Luckert, a washingtoni Holokauszt Múzeum náci propagandáról szóló kiállításának kurátora. A “Megtévesztés állama” című tárlat — amely bemutatja, hogy Hitlerék hogyan működtették az ördögi gépezetet a párt megalakulásától a fasizmus németországi bukásáig — csütörtökön nyílt meg a brüsszeli Parlamentáriumban.
“Használj jól beazonosítható jelképeket! Igazítsd az üzeneteidet a megcélzott közönséghez! Gerjessz félelmet! Hirdesd magadról, hogy te vagy a nemzet egyedüli hiteles képviselője, összekovácsolója! Csak a fontos, nagy, nemzeti kérdésekről beszélj a nyilvánosság előtt!” — sorolja a kurátor a náci propaganda jellemző vonásait.
A megtévesztés művészetének Hitler volt a legnagyobb mestere, aki a kezdeti időkben a párt propaganda osztályát vezette, és végig meghatározó szerepet játszott a stratégia kidolgozásában és végrehajtásában. Érdekelték a történelmi példák, tanult a szovjetektől és Mussolini fasisztáitól egyaránt. A manipulálás központi eleme volt a Führer személyi kultusza is.
Hitlerék a húszas években aprólékos munkával építették fel a náci “brandet”, amit a közvélemény könnyedén azonosítani tudott a párttal és vezetőivel. Egyedül ők voltak képesek rá, hogy politikai tőkét kovácsoljanak a gazdasági válságból, amelyért kizárólag az ellenzéki pártokat hibáztatták. Sikerrel juttatták el célzott üzeneteiket a különféle társadalmi csoportokhoz, a nőkhöz, a munkásokhoz, a középosztályhoz. Úgy szóltak az asszonyokhoz, mint a család védelmezőihez, a német jövő letéteményeseihez, és ez hatott a választásokon.
A nemzetiszocialisták rafináltan használták a képeket és az illusztrációkat, mesterien alkalmazták a technika vívmányait — a filmet, a tévét és a rádiót — a saját céljaikra. Hatalomra kerülésük után letarolták a médiát, megszüntették az “ellenséges” újságokat, pedig Németországban akkoriban több nyomtatott sajtótermék jelent meg, mint bárhol másutt Európában. A rádiókészülékeket dotált áron kínálták, így a náci propagandát szajkózó olcsó berendezések pillanatok alatt elterjedtek. Közvélemény-kutatások híján, a párt emberei beépültek a helyi közösségekbe és állandóan szondázták a közvéleményt. Az eredményeket Joseph Goebbels propaganda minisztériuma elemezte, majd alkalmazta a kampányok során.
A zsidók elleni gyűlöletkeltés a hatalom és a háború eszköze volt. Az antiszemita propaganda a zsidókat tette felelőssé a háborúért. Sikeresen működött, mert a “belső ellenség” likvidálását nagyrészt közönnyel kísérte a német közvélemény.
A második világháború befejezését követően a szövetségesek a vádlottak padjára ültették a náci Németország vezetőit. Köztük volt Julius Streicher, a korszak legfertőzőbb antiszemita lapjának, a Der Stürmernek a kiadója. Milyen hatásuk volt az általa terjesztett gyűlöletkeltő szavaknak? Hozzájárultak-e ahhoz, hogy az átlagember egykedvűen szemlélje, netán támogassa a tömegmészárlásokat? A nürnbergi bíróság kötél általi halálra ítélte Streichert.
“A náci propaganda eredményessége ma is elgondolkodtató. Mi az összefüggés a szavak, a képek és az erőszak között? Hogyan lehet leleplezni a megtévesztő üzeneteket, amikből egyre több van? Korlátozzuk-e a szólásszabadságot, vagy vannak más eszközök az ártalmas propaganda feltartóztatására? Szerintem a felvilágosítás, az oktatás a megoldás, és a tárlat is ezt a célt szolgálja” — állítja Steven Luckert.
