A politika nem valóság, hanem színház, mondja Gálffi László, akit mestere filozofikus bohócnak nevezett. Ő maga is úgy véli, nem alkalmas tragikus színésznek, hiszen még Oidipuszba is belopott egy kis humort. A decemberben bemutatott Az oroszlán télen című darabban lubickol, pedig egy kicsit elfáradt.
- Jól érzékelem, hogy más hangon szól koronás főként, például II. Henrikként, a Belvárosi Színházban bemutatott Az oroszlán télen uralkodójaként, mint más típusú szerepekben?
- Lehet benne valami. Henrik erőszakos, kiszámíthatatlan öreg oroszlán, aki harap, csíp, mar. Az oroszlán télen valamennyire különös is: az amerikai James Goldman írta, az alapja viszont a klasszikus polgári színház. Mondhatnánk azt is, hogy Molnár Ferenc köpönyegéből bújt elő – a poentírozás, a jelenetfelosztás és az alapján, hogy hálás szerepek vannak benne. 1966-ban, amikor bemutatták, még újszerű volt, így meg is bukott. Akkoriban igény mutatkozott az új játékstílusra, az újfajta múltszemléletre. Már Arisztophanész is kigúnyolta a politikát, mégis, az én tudásom szerint G. B. Shaw Szent Johannája az első mű, amelyben megjelenik a modern történelemszemlélet, ott egy angol író a franciák szemével, méghozzá humorral láttat valamit.
- Goldman műve mégis műfajok határán áll, egyszerre képes szórakoztatni és kritikát megfogalmazni.
- Így élem meg ezt én is. A kollégáimmal vérre menően próbáljuk eljátszani, de ha valaki kijön egy ládából, az óhatatlanul komikus. Feydeau bohózataira is gondolhatunk; nem véletlen, hogy amikor valaki előjön a paraván mögül, az a francia király szobájában történik.
- A nézői elvárás miatt kell a megosztott műfajiság? Nem bírna ki a közönség két és fél óra tragédiát vagy színtiszta nevettetést?
- Sokan a szememre vetik, hogy A Bernhardi-ügyben, amiben minisztert játszom, vicces vagyok. Mondom is nekik, mi más lennék, ha ezt látom a mindennapokban? Ha komolyan venném azt, ami a világban történik, nekimennék a Dunának. Ahhoz, hogy a komolyat a viccessel keverjem, van egyfajta érzékem. Kapás Dezső és Horvai István voltak a mestereim, ők megtanították, mi az abszurd, így Csehov és Ionesco alapfokon megy. Dezső azt mondta rám, hogy filozofikus bohóc vagyok. És valóban, nem vagyok alkalmas tragikus színésznek, II. Edwardba, Philoktétészbe, Oidipuszba is beloptam egy kis humort.
- A humoron kívül mennyire van benne Az oroszlán télen-ben a mai magyar valóság?
- Micsoda, a mai magyar valóság? Ne haragudj, de nem tartod nevetségesnek a valóság szót? (Nevet.) Erre nem tudok választ adni, mert minden ismétlődik a történelem során, most ugyanaz zajlik le, mint ami például a harmincas években történt.
- Mit gondol valóságnak?
- Számomra a természet - ami nagyon közel áll hozzám - a valóság. A politika nem valóság, hanem színház.
- Nagy teher egy újabb királyt, egy újabb főszerepet úgy eljátszani, hogy tulajdonképpen az előadás tartópillére az ön karaktere?
- Semmi sem nehéz. Látszik a darabon, hogy színészekre írták. Olyan könnyen rá tud feküdni az ember, mint egy Mozart-áriára. Nyolc jelenetem van, a nehezebbek a második felvonásban. És sokat kell fecsegni, mert az emberek nem látják át a dinasztikus kötődéseket, de ha magyar történelemről lenne szó, azt sem értenék, hogy Mátyás király kinek a kicsodája. Amúgy ezt a bemutatót másfél évig tervezgettük, mivel Hernádi Jutkával nagyon szerettünk volna együtt dolgozni.
- Korábban játszottak együtt?
- Megáll az eszem, főiskolás korom óta számtalanszor! A Love Letters című darabot tíz évig játszottuk a Pestiben, a Vígszínházban is sokáig játszottunk együtt, a Hermelint közösen készítettük, de amikor például Pap Vera beteg volt, Jutka ugrott be Konstanzát játszani az Amadeusba. Igaz, az utóbbi években nem volt közös munkánk, de régóta jó barátok vagyunk, közel áll egymáshoz a humoringerenciánk, azonos az életfilozófiánk. Ezért is vártunk arra, hogy Szikszai Rémusszal közösen elkészíthessük ezt az előadást (Az oroszlán télen-t - a szerk.).
- A színház is olyan hierarchikus rendszer, mint egy monarchia?
- Ez nekem eszembe nem jutott az előadásról. Engem a cselekmény kulturálisan izgat, egyébként is nagy frankomán vagyok, amikor tehetem, kiutazom Franciaországba. Tudom, ki volt a figurám felesége, Aquitániai Eleonóra, azt, hogy milyen intelligens csaj volt, a trubadúr költészet is az udvarából indult. Már a neve is olyan izgalmas, hogy csak, na!
- Nincs herótja a sok királytól, akiket eljátszott?
- Mindegyik más. Persze, máshogy nyilatkoznék, ha egy tragikus alakot kellene megformálnom, például Oidipust vagy Borisz Godunovot. Egyébként az uralkodó szerepek csak úgy rám ragadtak, mindenkinek megvan a maga fachja, az enyém ez. Amúgy a darabban folyamatosan a koronáról beszélünk, mégsem kerül senkinek a fejére, mindvégig a vitrinben van, hiszen a hatalmi erőviszony sokkal fontosabb.
Fotó: Molnár Ádám
- Máshogy kell felépíteni egy olyan karaktert, amit egyszer már eljátszott? Az oroszlán télen 1995-től már ment a Madách Színházban, akkor Almási Éva játszotta a királynét.
- Ezt leszámítva nem tudok szerepről, amit kétszer játszottam volna, igaz, meg sem nézem azt, amiben jó voltam, annyira él bennem egy emlék. Horvai azt mondta akkor, hogy ez Az oroszlán nyáron, merthogy akkoriban negyvenvalahány éves voltam. Mostanra beértem korban a szerepet, egy tízessel rá is vertem. Egyébként Katharine Hepburn majdnem kétszer annyi idős volt a filmváltozatban, mint a férjét játszó Peter O'Toole. Noha számomra ez alapfilm, az is foglalkoztat, hogy hány olyan film volt, amelyben Hepburn és a férje, Spencer Tracy ugyanúgy marták egymást, mint Henrik és Eleonóra. O’Toole pedig kiállhatatlan volt. Makk Károly Játszani kell című filmjében majdnem a fiát játszottam, azért akart engem, mert hasonlítottunk, de Christopher Plummer kapta a főszerepet, így mégsem kerültem a filmbe. Amúgy a ’95-ös előadás rendezőjével, Ruszt Józseffel nagy operarajongók voltunk és a színházi hagyományokat is tiszteltük. Eisensteini világítást használtunk: például amikor a kardot felemeltem, háromméteres árnyékom volt.
- Gyakran kap olyan szerepajánlatot, amelyet ilyen nagy lelkesedéssel vállal?
- Egy kicsit elfáradtam, mondja Willy Loman, ezután jön egy kis kacaj, mert őszinte, mégsem meri az ember bevallani. De az, hogy Jutkával és három egykori növendékemmel, Schruff Milánnal, Mészáros Mátéval, Ötvös Andrással játszom együtt, nagyon boldoggá tesz. Horváth Illés, aki a francia királyt játssza, kilencévesen a fiam volt a II. Edwardban. Talán ezek miatt lubickolok ebben a munkában. Szeretném, ha lenne elég erőm, ha nem menne át kötelességbe, mert azt nagyon nem szeretem, ha valamit ki kell préselni magamból.
- Mi az, amibe belefáradt?
- Sok teendőm van, rohangálni kell, nincs köztük szünet. Én pedig még mindig nem tudok nemet mondani. Hülyén hangozhat, hogy ez itt nyavalyog, másnak meg nincs munkája, de tényleg azt kell lesnem, hogy mikor van szabadnapom, mikor jön egy könnyebb előadás.
- Operarajongóként és színpadi művek előállítójaként mit szól ahhoz, hogy például a Carmen befejezését a szexuális zaklatási botrány hatására megváltoztatják?
- Nem találok ebben nagy hibát, elvégre annak tapsolunk, hogy megölik a nőt? A Bizet művének alapját képező Mérimée-regény megjelenésekor még elfogadottabb volt az a fajta szemlélet, amely ma változáson megy át. Később megjelentek azok a nők, akik döntenek magukról, említhetném a Bovarynét, az Egy tiszta nőt, a Kátya Kabanovát, a Turandotban pedig a mai napig nem tudom elfogadni, hogy Liu meghal, Kalaf pedig tudomást sem vesz róla.
- A TÁP Színház ősszel színpadra vitte Szerb Antal Utas és a holdvilágját, amely majdnem hatórás előadás. Mi fogta meg ebben a koncepcióban?
- Az egész előadásban én vagyok az elbeszélő, 2002-ben készült a rádiójáték, a színészek gyakorlatilag leszinkronizálják, egy különleges vizuális térben eljátsszák a szöveget. Annak, aki rászánja magát, olyan élmény lesz, mint amikor az ember először hallgatja végig a Nürnbergi mesterdalnokokat. A végén egy pillanatra megjelenek élőben, de lehet, hogy ezentúl nem tudok mindig ott lenni.
- Látja onnan fentről, mire van szüksége, hajlandósága a közönségnek az adott este?
- Azt hiszem, igen. Az oroszlán télen esetében a poén tejszínhab az előadáson. A lényeg, el tudják-e fogadni azt, hogy a gyerek úgy beszél az anyjával, hogy "dögölj meg". Ezzel szemben nagy az ellenállás, ezt nem szeretik nézni, hiszen a saját életükre reflektál. Voltak is nézők, akik kezdetben elmentek. A mi családunkban nincs ilyen, tartja a mondás. Pedig van. Szóval sok kérdés felvetődik. A végén, amikor a sötétben néznek bennünket, azt kérdezem Jutkától, van-e még szükség ránk. Nem tudom, elmondhatom-e, de ezt úgy fogalmaztam át, hogy vajon van-e még szükség erre a két öreg színészre, akik talán más színházat képviselnek. Kellünk-e még?