Az állampolgárok többsége kormányváltást akar, a demokratikus pártok oldalán azonban nem nyilvánul meg az ehhez szükséges választói támogatás. A hiányos bizalom oka, hogy messze van egy győzelemre esélyes választási koalíció létrehozása, és nem meggyőző a kormányváltók kormányzóképessége.
A választás a jövőről szól. A demokratikus pártok az egy éve tartó „Ki kivel?”, és a „Ki kivel nem?” közjátékban nem a jövőre építenek szövetséget, hanem – jobb híján – a múltra hivatkozva döntenek mások kizárásáról, és tartanak egyesek igényt saját kizárólagosságukra.
Bár a múltért viselt felelősség nem vitatható, és az 1990-es rendszerváltástól eltelt időszak tanulságainak nagyon is van jelentősége, a tényleges választóvonal most nem a veterán politikusok és az új aspiránsok között feszül, nem is a jobb- és a baloldali szemléletű állampolgárok között, hanem az Orbán féle autokratikus rendszer hűséges katonái és haszonélvezői valamint egy szilárd jogállam megteremtésében elkötelezettek között. Aki politikai szüzességére vagy megtérésére hivatkozva a demokratikus térfélen belül megtagadja vagy gátolja a NER leváltásában való együttműködést, és önmagát tekinti a változás egyedül hiteles megvalósítójának, az nem csak a változás esélyét rombolja, de kétségessé teszi alkalmasságát a demokratikus kormányzásra.
A következő kérdés, ha sikerülne időben összeállni a demokratikus oldal legszélesebb választási együttműködésének, mi valószínűsíti egy soktagú, tarka koalíció kormányzóképességét a FIDESZ által lerabolt és minden posztján elfoglalt országban. Van-e a pártoknak közös mondanivalójuk a jövőről, és ez alapot ad-e közös program megalkotására és főképpen megvalósítására.
Milyen országot akarunk?
Az önjellemzésre választott szlogenek – megújul, megújítjuk, beindítjuk, új erő, élhető, szerethető, igazságos, sokak, mindenki – pozitív töltésű szavak, keveset mondanak azonban az értékválasztásról és a kormányzásnak arról a kihívásáról, hogy korlátos erőforrások mellett újra és újra dönteni kell hosszú-, közép- és rövid távú preferenciákról és ezzel más igények kielégítésének elutasításáról vagy halasztásáról. A korábban vagy újabban ismertté vált pártprogramok, mind a helyzet étékeléséről, mind az előttünk álló feladatokról sok fontos megállapítást tesznek, kérdéses azonban a bennük lévő ígérethalmazok realitása, és főképpen ezek együttes érvényesülése egy koalíciós kormányzás során. Mindebből nem bontakozik ki egy koherens társadalomkép, ami az ígéretek megvalósításának kerete és rendezőelve lenne.
Ezt a hiányt érzékelve az elemzők érvelve, a hétköznapi emberek szenvedélyesen igénylik, hogy a politikai közbeszéd szóljon arról, milyen országot akarunk. Egy jövőképet várnak, amely a jelenlegi rendszer meggyőző alternatíváját nyújtja, és utat mutat az ország felemeléséhez. A demokratikus pártok közös feladata lenne, hogy fogalmazzák meg azt a nemzeti minimumot, amelyet valamennyien felvállalhatnak, úgy, hogy közben megőrzik saját politikai arcukat és annak lehetőségét, hogy a jövőbeli közös kormányzás gyakorlatát társadalmi és parlamenti vitákban alakítsák. Ugyancsak a nemzeti minimum dimenziójában lehet megtalálni azokat a célokat, amelyeket Orbán hatalomgyakorlásából kiábrándult korábbi hívei és az eddig választani nem tudók is magukénak érezhetnek és támogathatnak – ami matematikai feltétele a demokratikus fordulatnak. Ez hitelesítheti a demokratikus ellenzék elkötelezettségét és alkalmasságát, hogy nem pusztán hatalomváltásért kampányolnak, hanem van közös szándékuk és legalább gondolati felkészülésük az ország átalakítására.
Ennek a szellemi koalíciónak van egy lényeges feltétele. A jövőképnek meg kell határozni viszonyát a rendszerváltás utáni első 20 évhez is, mivel a kormányváltást akarók jelentős részének tartózkodása a demokratikus ellenzék egyes politikusaitól és pártjaitól, valamint e pártok egymás iránti bizalmatlansága éppen abból a félelemből táplálkozik, hogy egyesek – általában a másik párt képviselői – a múltat hoznák vissza. A múlt, amiből a társadalom többsége nem kér, nem csupán és nem elsősorban egyes politikusok hibáit vagy visszaéléseit jelenti. A rendszerváltás óta érvényesülő magyar modell fő jellemzője az embert, mint személyiséget, és mint erőforrást elhanyagoló társadalompolitika és az alacsony értéktermelő képességű gazdasági szerkezet.
27 évet kell korrigálni
A kormányzó elitek (elitek?) mindvégig lemondtak azoknak a millióknak a felemeléséről, akik a termelőszövetkezetek szétverése, a hazai piacok külföldre privatizálása és az ipar forszírozott lebontása után elvesztették létalapjukat. A nyomor évtizedek óta öröklődik és újratermelődik. Európa egyik legszelektívebb oktatási rendszere nem adott valóságos esélyt a legesélytelenebbeknek a felzárkózásra, nem járult hozzá a társadalmi különbségek enyhítéséhez, inkább mélyítette azokat. A „koraszülött jóléti állam” elvetése jegyében megvalósult forráskivonás a közösségi humán szolgáltatásokból gyengítette az emberi tőkét. A kormányok lemondtak az önálló gazdaságfejlesztési politika kialakításáról és követéséről is, a gazdaság szerkezetének alakulását a külföldi befektetésekre bízták, a gazdaságfejlesztési forrásokat ennek ösztönzésére fordították. Így létrejött egy, a világgazdaságba integrálódott, magas technológiai színvonalú szektor, amelyik külföldi tőke, tudás és technológia bázisán működik, a hazai munkaerő javát azonban alacsony-közepes értékalkotó összeszerelő munkafázisokban használja fel. Ugyanakkor e kétosztatú gazdaság másik felében nem erősödött meg sem a hazai vállalkozó középosztály, sem egy versenyképes, dinamikus növekedést generáló tudásalapú szektor.
Ez a pálya – az előbbiek mind együtt – az alapvető oka annak, hogy meggyengült a társadalom kohéziója, és elmaradt a rendszerváltás reményeinek teljesülése. A csalódás 2010-ben utat nyitott a nemzet megosztásának és a gyűlöletnek az eszközével operáló Fidesz hatalomra kerüléséhez. Ez a teljes politikai osztály felelőssége.
A rendszerváltástól máig eltelt időszak megítélése azonban nem egységes. Bár társadalom- és gazdaságpolitikai értelemben az első 20 év a mulasztások sorozata, de ebben a szakaszban működött a jogállam, megvoltak a korrekció alkotmányos és intézményi feltételei, ezek között érvényesültek pozitív törekvések. Az oktatási rendszerben elindultak előremutató változások, a magukat baloldalinak valló kormányok idején valamelyest zárult a jövedelemolló, őszinte volt az euro-atlanti orientáció. 2010 után azonban kiépült egy retrográd hatalmi struktúra és a hűbéri függések rendszere, amelynek legfőbb célja a hatalom megtartása és a hatalom köreiben lévők gazdagodása.
Orbán 2010-es „fülkeforradalma” után lebontotta a Magyar Köztársaság jogállami alapjait, a szociális viszonyokban és a gazdaságban azonban a „magyar modell” alapvető hibáit emelte a célzatos politika rangjára. A legdurvább módon, nyíltan felmondta a társadalmi szolidaritást. Az adórendszer átalakításával és a szociális gondoskodás megnyirbálásával a szegények jövedelmét a leggazdagabbakhoz csoportosította át. Társadalomképe és gazdaságfilozófiája – a munkaalapú társadalom – 150 éves késésben van, nyílt tagadása a tudásalapú gazdaságnak és társadalomnak. Ennek indokával – hatalmi céljai érdekében – lerontja az oktatási rendszer képességfejlesztő és társadalmi mobilitást szolgáló funkcióját, amivel tönkre teszi a fiatal nemzedékek boldogulási esélyeit, évtizedekre ássa alá a nemzet alkotóerejét. Magyarország meredek történelmi lejtőre került – amin nem változtat az uniós támogatások felhasználásával elért átmeneti magasabb növekedés.
Ezért minden változás előfeltétele e hatalmi struktúra eltávolítása és a jogállam helyreállítása. Az előttünk álló feladat azonban ennél sokkal több: negyedszázados társadalom- és gazdaságpolitikai mulasztások következményeinek korrigálása, a magasabb értéket alkotó munka eredményeire épülő valamint a társadalom valamennyi tagjának esélyt nyújtó, új felzárkózási modell megvalósítása. Mind az emberi tőkében lévő hiányok pótlása, mind a gazdasági szerkezet átalakítása évtizedekre szóló feladat, eredményei lassan, fokozatosan érnek be. Kánaánt ígérni nem lehet. Ahhoz, hogy érdemi felzárkózás legyen, kitartóan, ciklusokon át követni kell a választott korrekciós pálya alapvető értékeit. Ennek akkor van esélye, ha formális vagy hallgatólagos társadalmi szerződés jön létre a jogállami elkötelezettségű különböző pártok között, valamint a politikai osztály és a választópolgárok között. Ezt a korszakos feladatot röviden a JOGÁLLAM – TUDÁS – SZOLIDARITÁS hármasa foglalja össze, amit bátran vállalhatnának a rendszerváltók a közös politikai program vezérszavaiként.
A jövő nemzedékek iránti felelősséget kifejező stratégiai program nem helyettesíti sem a következő választásra szóló taktikai összefogást, sem a minden lényeges ügyre kiterjedő szakpolitikai programalkotást, inkább iránytűként és mérceként szolgálhat az átalakulás lépései számára. A demokratikus pártoknak már most, közösen kellene kialakítani azokat a politikai prioritásokat, amelyekben a társadalmi szerződés manifesztálódik.
A jogállam mindannyiunk ügye
A kampány hátralévő időszakában a demokratikus mezőny legfontosabb feladata lenne megértetni a választópolgárok tömegeivel, hogy a jogállam nem elvont követelmény, nem a politikai osztály játéktere, hanem mindannyiunk ügye. Feltétele mindannak, amit az emberek fontosnak tartanak: feltétele annak, hogy emelt fejjel éljünk, feltétele a szilárd gazdaságnak, a tartós gazdasági fejlődésnek, a gyorsabb felzárkózásnak, feltétele személyünk, vagyonunk, vállalkozásunk biztonságának, feltétele a korrupció visszaszorításának, annak, hogy véget vessünk a közvagyon szétrablásának, feltétele a méltó beilleszkedésnek a közös Európába.
A jogállam pillére a demokratikus államrendet rögzítő alkotmány. A demokratikus pártoknak alkotmányozó többséget kell szerezniük, hogy az új országgyűlés megalkothassa a negyedik Magyar Köztársaság alkotmányát. Ennek fényében kell értelmezni a pártok és politikusok jogállami elkötelezettségét és együttműködési készségét a következő választásokon.
Az állampolgárok szociális jogait és az állam által teljesítendő közszolgáltatások garanciáit az Orbán rezsim Alaptörvénye jórészt kiiktatta. A hatalomváltás után megszülető új alkotmány az állami működés emberközpontú értékeit visszaállítja. A társadalmi szerződés – mely a tudás és szolidaritás értékein épülő nemzet mellett tesz hitet – az új alkotmány egyik tartalmi előképe, megléte az alkotmányozás társadalmi támogatottságát is erősíti.
A jólét forrása a tudás
Ez az üzenet teremthet kapcsolatot a választópolgárok mai elvárásai és egy konzisztens jövőkép, a hozzá vezető stratégia között. Az evidencia, hogy a magasabb képzettséggel és sokoldalú készségekkel végzett, innovatív munka a hagyományos tevékenységeknél magasabb jövedelmet termel az egyén, a vállalkozás és a nemzetgazdaság számára egyaránt. Térhódítása a gazdaságban a magasabb jólét lehetőségét teremti meg. Erre emlékeztetni a kampányban szükséges, de kevés. A stratégiai programnak rá kell mutatni a kormányhatalom és az egész politikai osztály felelősségére és feladataira a tudásalapú növekedés akadályainak elhárításában, a tudás terjedésének és alkalmazásának előmozdításában. A korrekciós pálya gerincét, mint érték, és mint valamennyi társadalmi cél legfontosabb eszköze, a tudás képezi. Hirdetni és a politikai stratégiában érvényesíteni kell, hogy a nemzet igazi sorskérdése a tudáspályán való előrejutás.
A tudás igényét, az önálló gondolkodás és az élethosszig tanulás képességét a jó iskola nyújthatná a fiatalok mai generációjának. A legfontosabb ok a kormányváltásra, az hogy ezt a jó iskolát meg lehessen teremteni. Az oktatás rendszerét és módszereit, gyermekeink jövőjét ne korlátolt megmondóemberek és politikai rögeszmék határozzák meg, hanem a jól látható világtendenciák, a legsikeresebben felzárkózó országok és az esélyteremtő hazai kísérletek tapasztalatai, a neveléstudomány, a pszichológia, a szociológia eredményei alapján, nyílt szakmai vitákon keresztül alakuljon. A következő kormányoknak kell ehhez utat nyitni, valamint a pénzügyi és intézményi feltételeket biztosítani. Emberi oldalról a legfontosabb feltétel, hogy a pedagógus olyan önállósággal, társadalmi és anyagi megbecsüléssel rendelkezzék, hogy a fiatalok legjobbjai válasszák ezt a hivatást. Ha a politika ehhez a célhoz, mint a jövőkép egyik meghatározó értékelési pontjához rendeli döntéseit és intézkedéseit, a legtöbbet tesz azért, hogy a tartalmas és alkotó életre felkészítő iskola minden család számára elérhető legyen. Így lesz elég kapacitás, elég felkészültség és elég empátia ahhoz, hogy a közoktatás az anyagi nélkülözésből, szocializációs és kulturális hátrányokból érkező gyermekek számára is megnyissa az esélyt.
Vissza kell állítani a 18 éves korig tartó tankötelezettséget, azaz az állam felelősségét és kötelezettségét a 18 éves korig tartó oktatásra. Ahhoz, hogy Magyarország bepótolja az oktatásban az elmúlt negyedszázadban elkövetett mulasztásait, és helyrehozza az Orbán rendszer kártevéseit, a következő ciklus végére az oktatás költségvetési támogatását a jelenleginek kétszeresére, legalább a GDP 8 százalékára kell emelni.
Tudásalapú gazdaság: átépítés, nem szabadságharc
A jólét ígéretét a gazdaságban, a közszolgáltatásokban és a közügyekben alkalmazott tudás válthatja be. Egy olyan gazdaságban azonban, amelyben a törvényeket baráti vállalkozók és érdekcsoportok vagyonszerzésének támogatására hozzák, ahol a legmagasabb jövedelmet nem a sikeres innovációk, hanem a politikai hűségért osztogatott trafik- és szerencsejáték monopóliumok biztosítják, ott nincsen elegendő érdek az innováció kockázatos útját járni. Ezért Magyarországon a tudásalapú gazdasághoz vezető első lépés szigorúan a politika területére tartozik: a tisztességes piaci verseny és a tulajdon biztonságának megteremtése – jogállam a gazdaságban is.
A tudásalapú tevékenységek akkor válhatnak a felzárkózó növekedés elegendő hajtóerejévé, ha rendelkezésre áll a tudásuk folyamatos megújítására képes emberek kritikus tömege. Az az oktatáspolitika, amelyik a vállalkozások egy körének mai igényeihez korlátozza a magasabb képzéshez jutók számát, és az egyszakmás bérmunkás sémájához silányítja a szakképzés tartalmát, az a tartósan alacsony bérek, a jövőbeli alacsony nyugdíjak, a hanyatló versenyképesség, a leszakadó gazdaság politikája. Valójában az oktatási rendszernek a gazdaság aktuális igényénél sokkal több magasan képzett, nyelvtudással, digitális készségekkel rendelkező, a változásokra nyitott, együttműködésre, élethosszig tartó tanulásra képes és motivált fiatal szakembert kell felkészíteni. Ilyen munkaerő kínálat önmagában fejlesztést ösztönző körülmény, vonzza a tudásalapú beruházásokat, megteremti az innovatív vállalkozások növekedésének, ezáltal a magasan képzett emberek további foglalkoztatásának feltételeit. Ez paradigmaváltást kíván az oktatási politikában, ami a rész és a nemzet, a jelen és a jövő valóságos érdekei közötti éles politikai döntés tárgya.
A kormányváltás után gazdaságfejlesztési forrásoknak a tudásalapú tevékenységek hazai bázisának (a felsőoktatási és vállalati kutatásoknak, a kis és középvállalkozások számára nyújtott technológiai szolgáltatásoknak, a vállalkozások hálózatos együttműködésének, a munkaerő át- és továbbképzésének) a fejlesztését kell szolgálni; a szabályozásnak a tudásalapú tevékenységekbe történő befektetést kell ösztönözni, és ezt a kormányzatnak következetesen kell érvényesíteni. A gazdasági szerkezetváltás feltételei azonban mind az emberi erőforrások oldaláról, mind a tőkeképzés, a piacépítés és technológiai átalakítás területén csak fokozatosan érnek meg, és szabnak új irányt a piaci szereplők döntéseinek.
Nincs szükség szabadságharcra. Egy világos gazdaságfejlesztési koncepcióváltás után is szükség lesz külföldi befektetésekre, nem csak az általuk teremtett munkahelyekre és az ott termelt nemzeti jövedelemre, hanem a rajtuk keresztül épülő világgazdasági kapcsolatokra és a hazai munkavállalók ott szerzett munkakultúrájára, technológiai tapasztalataira is. Egyébként, ahogyan gyarapszik a magasan képzett és alkotóképes munkaerő, úgy növekedhet a külföldi befektetésekben is a magas hozzáadott értéket alkotó hazai munka részaránya.
Mekkora a magyar nemzet?
Antal József 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni. Orbán Viktor szerint a nemzetet a Fidesz hívei, hatalmának támogatói alkotják. De mekkora a hatóképes, az országot értéktermelő munkával fenntartó, a javakból és lehetőségekből méltányosan részesülő állampolgárok köre?
A lakosság egyharmada képzettség, munkakultúra, munkahely, közlekedési infrastruktúra és még más feltételek hiánya miatt legfeljebb a legszűkebb napi létfenntartásához szükséges jövedelmet – vagy annyit sem – képes létrehozni. Magyarország szociális térképén jókora fehér foltok terjednek, ahol nincs munkalehetőség, de a családot odaláncolja a lepusztuló ingatlan tulajdona, ahonnan már fekete vonat sem visz európai emberhez méltó megélhetést biztosító munkahelyre, ahol az ott született gyermeknek nincs esélye arra, hogy tisztes jövedelemhez, alkotó munkához utat nyitó tudáshoz jusson. A fővárosban is több száz méteren át kanyarog az éhezők tömött sora. Ezeken az embereken nem segít az átlagos jövedelem növekedése. A társadalmon belüli szakadék mélyül, mind a jövedelmek, mind az esélyek tekintetében. A nyomor és a társadalmi kirekesztettség statisztikai módszertannal való „kezelése” a hatalom részéről igyekszik elterelni erről a súlyos helyzetről a figyelmet, azonban a reménytelenség harmadik, negyedik generációjának felnövekedése beteljesíti a magyar nemzet 21. századi Trianonját. Ahogyan egyre inkább létfeltétellé válnak az informatika korának alapvető személyes és közösségi kompetenciái, határainkon belül úgy szorulnak ki véglegesen a nemzet életéből magyarul beszélő emberek milliói. Magyarország szellemi és gazdasági ereje egy 6-7 milliós országéval érhet fel.
Ebbe nem nyugodhatunk bele. Ha stabil demokráciát és fejlődőképes országot akarunk, a rendszerváltóknak ki kell állni amellett, hogy az egészséges nemzet kötőanyaga nem az idegenek elleni gyűlölet, hanem a társadalmi szolidaritás. Ennek felismerése és képviselete a nemzetért viselt felelősség első számú kritériuma.
A szolidaritás nem merül ki abban, hogy emelik a legalacsonyabb munkabéreket, és a rászorulóknak több segélyt, támogatást juttat az állam. A társadalmi szolidaritás az állami működés valamint a civil közéleti tevékenység minden fontos elemét átható magatartás és intézkedésrendszer, hosszú távú program az emberi méltóság helyreállítására és megőrzésére, a leszakadó rétegek felemelésére, az egészségi és egyéb okból szükséghelyzetbe került személyek, családok támogatására. Széleskörű, összetett feladat, amely magában foglalja mindenekelőtt az esélyteremtő oktatást, továbbá az elmaradott területek infrastruktúra- és szolgáltatás fejlesztését, a szociális bérlakás szektor fejlesztését, a települési közösségépítést és közösségi vállalkozásszervezést, a földpolitikát, a fogyatékkal élők közlekedését, munkáját, tanulását, jogérvényesítését segítő infrastruktúra-fejlesztést és társadalomszervezést, és még sok mást. A szolidáris állam költségvetésében mindezekre fedezetet kell találni. A progresszív személyi jövedelemadó csak egy szükséges lépés az újraelosztásban, a szolidaritás egyik anyagi forrása és egyben politikai deklarálása. A kormányzat szervezetében és munkarendjében a társadalmi szolidaritás hatékony érdekérvényesítésére alkalmas megoldásokat kell találni, ugyanis azoknak, akikért ez a program közvetlenül szólna, nincs érdekérvényesítő képességük.
***
A jogállam – tudás – szolidaritás jövőkép nemzeti, európai és baloldali értékeket hirdet. Ez az írás nem a demokratikus pártok programjait vitatja. Azt a távlatot és felelősségtudatot keresi, ami hiányzik a hazai politikai közbeszédből. Nem csak az arénában lévő pártoknak szól, hanem azoknak is, akiknek nincs pártjuk. Most azon a ponton vagyunk, amikor saját maguk és pártjuk pozíciójáért küzdő politikusok helyett/mellett államférfiúi jellemmel és képességekkel megáldott hölgyek és urak szükségeltetnek.
