Korniss Péter a hatvanas évektől kezdve a hetvenes évek végéig fotózta a paraszti kultúrát főleg Erdélyben, Magyarországon és a környező országok magyar közösségeiben. A több mint fél évszázadból válogató Folyamatos emlékezet című kiállítás ezektől a képektől indul. A fotók azt mutatják, hogy egy ideig a szocializmus alatt is létezett a hagyományos paraszti életforma, habár egyre többen voltak olyanok - főleg a fiatalabb, városi generáció -, akiknek már nem volt erről élményük. Korniss ezt az életformát akarta dokumentálni. A fotókon az olyan rituálék, mint a betlehemezés, a húsvét vagy a táncház még nem hagyományőrző körök előadásai, hanem az élet mindennapi részei. Spontán pillanatokat látunk, az ünnepieken kívül hétköznapiakat is: iskolás lányok a padban, mezőgazdasági munkák, nagymosás télen. Korniss sok időt töltött képei alanyaival, a szereplők intim közelségben vannak, de nem a személyeken, hanem azon az életformán van a hangsúly, amelyet élnek.
A paraszti életforma a gazdasági változások miatt azonban eltűnőben volt. Falun már nem volt elég munka, fel kellett menni a városba. A vendégmunkások életmódjára a kettősség volt jellemző: a paraszti kultúrát még megélték a falusi közegen keresztül hétvégén, de részei voltak a nagyvárosnak is hétköznap. A vendégmunkás képek nagyrészt a nyolcvanas években készültek és talán ez a kiállítás legerősebb és legszemélyesebb sorozata is. A személyes itt azt jelenti, hogy van egy főszereplő, Skarbit András, akit Korniss a Tiszaeszlárról a Fővárosi Gázművekhez ingázó munkásbrigád tagjaként ismert meg. Az otthonosság és az idegenség egyszerre van jelen a képek szereplőjének életében: Skarbit otthon gazda, Pesten kubikos. Ezt Korniss hasonló, mégis egymással ellentétes terek bemutatásával is érzékelteti: ilyen a városi talponálló ridegsége és a falusi kocsma barátságossága, az állatvásárból való hazatérést az autószalon ellenpontozza, a családi ház konyháját pedig a munkásszállóbeli ételszekrény. A fotókon a család szétszóródását is látjuk: Skarbit lányai vidéki nagyvárosokba költöznek, ez pedig utal a kistelepülések elnéptelenedésére is. Az utolsó kép is ezt mutatja: Skarbit halála után üresen áll a ház.
Ezek után Korniss visszatér Erdélybe és a falu 1989 utáni változását fotózza. A globalizációval, a nyugati pop- és fogyasztási kultúra megjelenésével átalakult az életmód és az öltözködés. A jórészt beállított képeken látunk népviseletben asszonyokat modern konyhai környezetben vagy giccsbe hajló, plüsstigrisekkel telerakott nappaliban, Michael Jacksont a családi képek között, népi díszítésű szobát görkoris lánnyal és nagy beszélgetés helyett tévét a kocsmában.
A paraszti kultúrához tartozó rituálék népszokássá válása a következő nagy téma: Debrecenben 2005-ben hagyományőrző csoportoknak betlehemes találkozót szerveztek, Korniss pedig ezt használta ki, hogy egy régi rituálé előadását egy attól idegen, városi környezetben fotózhassa. A hagyomány és a jelen, modern környezet ütközik ezeken a képeken, ami önmagában groteszk hatást nyújt és erre csak ráerősít a jelmezek karneváli furcsasága.
A zárósorozat egy nagy összegzés: folytatja a hagyományos és modern ütköztetését, ahogy az erdélyi és a vendégmunkás tematikát is. A képeken olyan erdélyi asszonyokat látni, akik fiatalon akár szerepelhettek is Korniss képein, most azonban Budapesten dolgozó vendégmunkásként fotózza őket. A korábbi vendégmunkás sorozaton férfiakat láttunk, most időseket ápoló, takarítói munkát vállaló vagy népművészeti termékeket áruló, népviseletbe öltözött asszonyokat magányosan. Korniss fotózza őket takarítóeszközökkel polgári lakásokban, terítőkkel villamosmegállókban, megrakott szatyrokkal az utca közepén.
És hogy miért Folyamatos emlékezet? Részben folyamatos az elmesélt történet: a létező paraszti kultúrától jutunk el gazdasági, társadalmi és politikai változásokon keresztül a hagyományost és modernt együtt felmutató kulturális keveredésig, amelyben eltűnnek régi és születnek új életformák. Ennek során pedig nemcsak a képek emlékeznek, hanem arra is utalnak, hogy a múlt valamilyen módon mindig megmutatkozik a jelenünkben is. Az utolsó két képsorozat pedig az a helyzet, amiben élünk, ahol a hagyományos és a modern hat egymásra. Korniss nem mond ítéletet arról, ez jó-e vagy sem, csak dokumentál.
