Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell, írta Sören Kierkegaard dán filozófus, és ezt azért nem árt észben tartanunk, amikor azon tépelődünk, hogyan jutottunk el ehhez az április 8-hoz. Ha megéljük, hová jutott az ország nyolcévnyi Fidesz-kormányzás után, ha végiggondoljuk, miért várhatná a kormányfő papíron nyugodt éjszakákkal az áprilist, és mégis miért félhet attól, amiben mások reménykednek. Hogy utólag igaznak bizonyul az a felmérés, amely szerint a nemzet hetven százaléka kormány-, sőt rendszerváltást akar. Hogyan jutottunk el addig, hogy sokan azon tűnődnek ma, leváltható-e még egyáltalán az Orbán-rendszer a liberális parlamentarizmus keretei között, holott a demokrácia már csak nyomokban létezik, a Fidesz következő ciklusa meg azt vetíti előre, hogy írmagja sem marad a civil szerveződéseknek, a sajtószabadságnak, az önkormányzatiságnak, de még az ellenzéki politikai alakzatoknak, Európának sem. Hogy felszámolnak minden autonómiát, ami befeszülhet az egypártrendszerrel szemben. Hogy tényleg kiteljesedik az „illiberális demokrácia”.
Komoly elmék azon gondolkodnak, bojkottálni kell-e azt a rendszert, amely saját érdekeinek megfelelően módosította a választási törvényeket. Amely hatalom még a saját alaptörvényének is ellentmondó eszközzel él, hogy a választások előtt három hónappal anyagilag megfojtsa az ellenzéket. A bojkottnak ma már semmi értelme, bojkottálni 2014 után kellett volna. Az ellenzéknek tiltakozásul kivonulni a Parlament elé, de ezt a „labdaházi esküt” is sikerült a Fidesznek elkerülnie: addig csócsálta szanaszét az ellenzéket és csócsálta az szét önmagát, amíg a kölcsönös bizalmatlanság és egymás zsigeri utálata lehetetlenné tett minden összefogást.
Maradt a kibékíthetetlen ellentmondás a kormánypárt közvélemény-kutatásokban megmutatkozó hatalmas fölénye és a változást akaró hetven százalék között. Más oldalról a bizonytalanok és a pártot nem választók negyven százaléka. A kormánypártnak így nem is volna semmi más dolga, mint amit a kormányfő tesz: mindenáron egyben kell tartania a Fidesz kétmilliós bázisát, és el kell érnie, hogy minél kevesebben menjenek el szavazni, mert akkor a saját táborának és a sunyi választási törvényeknek köszönhetően ismét teljhatalmat nyerhet a következő parlamentben.
Nem véletlen Karácsony Gergelynek, a szocialisták kormányfő-jelöltjének mondata: „a többség nem lehet ellenzékben”. Furcsát mondunk: ezért kell támogatni a V18 alakulat baloldali és konzervatív volt minisztereit, államtitkárait, akik arra ösztökélnek mindenkit, éljen állampolgári jogával. Április 8-án mindenkinek el kell mennie szavazni, szavazzon bárkire az ellenzékben, szavazzon bár érvénytelenül, mert ez volna a rendszer igazi bojkottja. Az, ha a szavazati arányok bizonyítanák legalább, a társadalom többsége nem akar folytatást. Ha nem így lesz, a kormány ismét belehazudhatná a világ szemébe: aki nem ment el voksolni, az is támogatja a Fideszt.
