Az interjúalany kérésére nem mutathatjuk az arcát – hangzik el szinte minden este a még nézhető két-három híradóban. Olykor még a hangot is eltorzítják a szerkesztők, hogy még kevésbé legyen felismerhető a megszólaló. A közpénzből finanszírozott kormánypárti vagy hozzá közeli csatornákon nincs szükség efféle eljárásra, hiszen ott kritikus riport le sem jöhet.
A szintén ellenzékinek elkönyvelt rádiók betelefonáló műsoraiban is megszokott, hogy a hallgató csak a keresztnevét mondja be, és jó néhányszor ezt azzal indokolja, hogy nem szeretné, ha a munkahelyén baja lenne a véleménye miatt. De többször hallottam azt is, hogy nem akart gondot okozni valamelyik hozzátartozójának, aki esetleg állami hivatalban vagy kormánypárti vezetésű önkormányzatnál, esetleg annak valamelyik cégénél dolgozik.
Érthető az óvatosság. Hiszen az "intős ügyben" a komáromi szakgimnázium tanára is először úgy nyilatkozott, hogy a kamera nem mutatta az arcát, de az intézmény igazgatója, aki az intőt kapott diákok személyes adatait törvénysértő módon közszemlére tette az iskolai tacepaón, talán a hangja vagy a kabátja alapján felismerte, aztán valamiféle igazoló jelentést írt és íratott alá az érintett tanerővel.
Ez nem meglepő az Orbán rezsim nyolcadik évében, hiszen újjáéledt az ’50-es évek „B”-listás gyakorlata, elég, ha csak a hódmezővásárhelyi független polgármester-jelöltre vagy a Momentum vezetőjének a munkahelyéről szintén kirúgott édesapjára gondolunk.
Ami azonban igazán elgondolkodtató és elkeserítő, hogy már egy közúti baleset vagy háztűz, esetleg családi tragédia szemtanúi is egyre ritkábban merik vállalni az arcukat. Ahogy a hatalom arcátlansága egyre gátlástalanabbá válik, egyre több lesz a félelem diktálta arctalanság az állampolgárok között.
Pedig csak rajtunk múlik, visszanyerjük-e mind az arcunkat.
