Sokak szerint a politikai propaganda a hazugságok művészete. Vajon miből gondolják ezt? Talán abból, hogy olykor egy-egy politikus állítása nem fedi a valóságot? Ugyan, ezek inkább emberi tévedések. Melyikünk emlékszik pontosan arra, miket mondott régebben, hogyan forgott körülötte a pénz, kitől milyen terveket olvasott?
Bizonyára közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a politikai propaganda a közhelyek költészete. És művészi tolmácsolása. Hiszen miért ismételjük unalomig ezeket az állításokat? Mert van bennük igazság. És amikor egy tehetséges politikus, publicista vagy szakértő szájából csapdosnak magasba a tűz istenéhez, valóban kikacsint felénk a tisztánlátás fénye. Micsoda varázslat! Elég hozzá egy tekintélyt parancsoló, rangokkal, cikkekkel sminkelt arc, a szöveg belső azonosulást jelző, gondolatritmusú tagolása. Kell persze a bátorság is. Ahhoz, hogy kimondjuk a közhelyet. Kevesen is vagyunk képesek rá.
Mindegy, a lényeg az érzelmi hatás. A hazugságnak vélt tévedés felháborító vagy nevetséges, a közhely andalító. Amit azonban nehéz elviselni a politikai propagandában: az üres frázis. Igaz, sokszor jól leplezi magát, mesterei el tudják juttatni a közhely magasságáig. Ez pedig már afféle öntudatlan sarlatánság. Olyasmit kezdünk el ismételgetni, olyasmiért osztunk elismerést, aminek vajmi kevés az értelme.
Sajnos, efféle nagy mondásoktól a felvilágosultságától önelégült baloldali, liberális média és politika sem mentes. Amitől még persze nyugodtan lehet figyelemmel kísérni, szeretni és rá szavazni. De talán érdemes néhány durranós frázisra felhívni a figyelmet.
Az embereket nem lehet hülyének nézni
Megható lenne ez az állítás az emberiségbe vetett hitről. Mármint, ha arról szólna. Ha kijelentőjének az lenne a célja, hogy naivitását ragyogtassa, ártatlan szemekkel kapaszkodva a remény fellegébe, amely mosolygó könnyeket fakaszt lelkéből. Csak hát ez egy bölcs mondat akar lenni. Megkérdik, mit szólok a politikai ellenfél totális hatalmához, új, sikeres propagandakampányához, sehogy se csökkenő népszerűségéhez. Nem nagyon tudok mit mondani, hiszen nem értem az egészet, és akkor előállok egy örök-érvényűnek hangzó gondolattal: Az embereket nem lehet hülyének nézni! Miközben tehát folyamatosan azon dühöngök, hogy az emberek bedőlnek minden hülyeségnek, elzengem, hogy semmi baj, nem lehet őket hülyének nézni. Mert az bizony mindig rosszul sül el. Nem érdekes, hányan gyűlölik már a migránsokat, az amerikai pénzembert, hányan fogadják el a nemzetépítő korrupciót, mekkora szavazótábort mutatnak a közvélemény kutatások. Mert ősi tapasztalat, hogy az emberek mindent tisztán látnak, nem tűrik a megalázó hazugságokat, bukásra van ítélve, aki félre akarja vezetni őket. Sok példa ugyan nincs rá, de ez így van. Amivel azt kívánom jelezni, hogy nyugalom, az ellenzék, bármilyen gyengének, tanácstalannak tűnjön is, ura a helyzetnek.
Nem akarják leváltani a kormányt
Látszólag az ország iránti mély felelősségérzet bánatos indulata mondatja ezt politikussal, szakértővel. Pedig csak másra tereli vele a felelősséget. Nehezen mennek az egyeztetések, több párt elutasítja az együttműködést. De nem azért, mert viták vannak a helyes stratégiáról, mert előválasztás nélkül nehéz eldönteni, ki a legjobb jelölt az egyéni körzetekben, vagy mert taktikailag hibás, de őszinte fundamentalista elvhűség hajt pár szervezetet. Vagyis, mert őrült nehéz összehangolni hat-nyolc párt nézeteit, érdekeit, és megszervezni hátrányos feltételek között, kevés pénzből egy hatásos kampányt. Nem. Én és a pártom készen áll erre, de a többiek közül sokan nem akarják valóban leváltani a kormányt. Sajnos, ez van, én tudom, csak a képviselői székek. Én hinnék a dologban a magam 10 százalékával, de ők nem hisznek benne, pedig van nekik 2 vagy 6. Mindez nem több, mint önmentegető vádaskodás, nem elegáns, még akkor sem, ha van benne igazság.
Az ellenzék nem nyújt alternatívát
Ez már egyértelműen a média nagy szellemi magaslatokról visszhangzó aranyköpése. Mi az oka az ellenzék alacsony támogatottságának, a sok otthon maradó szavazónak? A szakértő elmosolyodik, ő bizony tudja, és kisóhajtja magából a zengzetes magyarázatot: Nem tudnak igazi alternatívát nyújtani az embereknek! Nincs jövőképük! Micsoda meglátás. Igen, az emberek rendkívül igényesek. Nem elég, hogy nem lehet őket hülyének nézni, de nagyon meg is gondolják, ki és mi mögé álljanak. Látják, hogy autokratikus rendszerben élnek, egyre nehezebben viselik, nem látnak benne perspektívát maguk számára, gyomruk kifordul a visszaélésektől, a bizalmatlanságot szító, harcra uszító, álszent ideológiától. Kormányváltást szeretnének. De hát mit kínál nekik az ellenzék? A jogállamiság helyreállítását, lépéseket egy jóléti állam irányába, jobb egészségügyet, korszerűbb oktatást, igazságosabb szociális rendszert. Na de hát ez borzasztó kevés! Ennyi lenne a jövő? Akkor inkább maradjon, ami van. A véleményformáló meg rábólint: igazuk van, teljesen érthető, ha a kormányra szavaznak vagy otthon maradnak. Ez nem alternatíva. Nem az emberek közönyösek és hülyék, meg amúgy sem illik annak nézni őket. Az ellenzék ostoba és ötlettelen. Persze arról, hogy milyen jövőt kéne felvázolni, semmit se tudunk meg, véget ér a cikk, más érkezik a stúdióba. Így aztán ez a blikkfang csak annyit jelent, hogy valakik egy válságos, nehezen érthető helyzetben, ahol süket fülekre találnak a lehetséges alternatívák, úgy próbálnak zseniálisan bölcsnek tűnni, hogy zsenialitást kérnek számon másokon.
Nincs egymondatos cél
A véleményformálók sokáig keseregtek azon is, hogy a demokratikus pártoknak nincs programja. Nem mindegyikkel kapcsolatban volt ez igaz régebben sem, de most már valóban nem lehet ilyesmivel villogni. Elkészültek a programok, szép hosszúak, lehetne őket elemezni. De az éles szemű szakértő azonnal látja, hogy nem hathatnak kellően az emberekre. Mert néhány oldalból is kiderül, hogy nem elég világosak. És ami a legnagyobb baj: nem lehet a lényegüket, a politikai célt egy hangzatos, rövid mondattá tömöríteni. Rámutatunk tehát egy hiányra, nem kevesebbet állítva, mint hogy azon múlhat a választási siker. A rövid, jelszóértékű varázsmondaton. Ám frázisgyártó eszünk itt már annyira túlpörög, hogy lényegében megkérdőjelezi embertisztelő szemléletünket. Hiszen mit is mondunk? Ha képtelenek vagyunk egy ütős mondatban megfogalmazni politikai víziónkat, nem tudjuk megszólítani az embereket. Merthogy őket nem érdeklik a kidolgozott programok. Csak a jelszavakra figyelnek oda. Akkor kattannak rá egy politikai szervezetre, mozgalomra, ha az kábulatba kólintja őket valami frappáns blöffel. Más szóval, ha hülyének nézi őket.
Kellene egy igazán karizmatikus vezető
Tegyük fel a lehetetlent: valakik valóban le akarják váltani a kormányt, megvan hozzá az igazi alternatíva, a világos program, amely egyetlen mondatban is összegezgető. De ez sem elég ahhoz, hogy ne búgjon fel a politikai lét legmélyébe hatoló frázis: Jó, jó, ám mindez mit sem ér, ha nincs egy igazán karizmatikus vezető. Márpedig az nincs, dalolja gyerekkórusban a média, olykor nemcsak szakértők, hanem tapasztalt politikusok vezényletével. Nincs, mert az egyik megosztó, a másik túl lelkes, a harmadik tapasztalatlan, a negyedik nagyon dörzsölt, az ötödik nem egy észlény, a hatodik öntelten okos, a hetediknek nem vonzó a körme… Amivel azt mondjuk, hogy az igazi vezetőnek megfoghatatlan, mágikus erővel kell rendelkeznie. Mert csak azokat követi a nép. Az elbűvölő, magabiztos vezéreket, Akikért rajongani lehet, mint egy médiasztárért. És ha ez megvan, már nem érdekes, ki és mit akar, van-e alternatíva, program, egy mondat, két mondat. Addig okoskodunk hát demokráciára hangolt agyunkkal fájdalmas tehetetlenségünkben, amíg el nem jutunk a hatalmát gátlástalanul őrző politikai ellenfél alaptéziséhez: Az embereket hülyének kell nézni!