Négy évesen furulyázni kezdett, majd fél év múlva tanára, Kassai Réka tanácsára már zongorázott Rozsonits Ildikó, akinek második zongoratanára Turós Enikő volt. Sem szoftverfejlesztő édesapja, sem tolmács édesanyja nem volt muzsikus, kiemelkedő zenei tehetsége a gének csodálatos összjátékának eredménye. Cáfolva a legtöbb zongoratanár véleményét, évekig elektromos zongorán játszott. A Zeneakadémia különleges tehetségek osztályában ma már Marczi Mariann és Eckhardt Gábor növendéke. A Marczibányi Téri Ének-Zenei Általános Iskola és Gimnáziumban magántanuló, de heti négy napon délelőtt ott ül osztálytársai között, akik közül „néhányan nem szólnak hozzám, de többen folyton csak dicsérnek” - meséli a Csillagok háborúja-rajongó kiskamasz, aki nem csupán zongorázni szeret: „Zongoraművész és zeneszerző szeretnék lenni, komponáltam már nagyon sok darabot. Ezeket nem szoktam lekottázni, inkább felveszem a telefonommal. A zeneszerzést ici-picit jobban szeretem, mint a zongorázást.”
Rozsonits Ildikó verseket ír, rajzol és osztálytársait képregénnyel is meglepte már: „Volt egy képregényem Zafíl címmel, az iskola udvarán játszották el. Zafíl egy cukorkás dobozból életre kelt gömbölyű cukorka, göndör a haja, és pálcika a lába és a keze, a képregényben az ő kalandjait írtam és rajzoltam meg. Elment az űrbe, vagy időben utazott, mint ahogy a legtöbb könyv szól.”
A fiatal zongorista kedvenc muzsikusa az ukrán születésű Valentina Lisitsa. „Nagyon könnyedén játszik, soha olyan könnyed kezeket még nem láttam.” És hogy mit kérdezne tőle, ha találkoznának? „Először azt, hogy hallott-e már rólam? De meglepődnék, ha igent mondana.”
Sok növendékkel előfordul, hogy nagyon szeretne egy darabot eljátszani, de tanárai még nem engedik. Rozsonits Ildikó esetében ez Liszt Ferenc: "Un sospiro" (Sóhaj) című műve. „Sokszor hallgattam és nagyon-nagyon extázisba jövök, ha meghallom. Még nem tanulhatom, mert kicsit nehéz, bár néha hallásból eljátszogatom az elejét.”
Marczi Mariann zongoraművész, Ildikó tanára: Ildikó az a kivételes eset, amikor az összes jó tulajdonság és összes segítő erő összeáll a személyisége mögött, benne van a tehetség, a fegyelem, az elszántság és az elhivatottság, motivált és törekvő. A családi háttér is adott. Még abba a korosztályba tartozik, amelynek tagjai világsztárok akarnak lenni. Ezt a vágyat minél tovább életben kell tartani benne.
Tizenegy éves múlt, ezért szülei kísérik mindenhová, versenyektől koncertekig, iskolától zeneórákig, utóbbin az inkább rugalmas időbeosztásban dolgozó, ezért hadra fogható apa benn is szokott ülni: „Apa nem bízik bennem, azt hiszi, hogy néhány dolgot elfelejtek, azért ül ott az órán. De igazából nem zavar, hogy ott van” – mondja Rozsonits Ildikó, aki egyre kevésbé izgul a fellépések, versenyek előtt. „Ha jól fel vagyok készülve, a tanáraim biztatnak és azt mondják, hogy ne tekintsek úgy egy versenyre, mintha az életem függne tőle. Sok versenyen voltam, már nem izgulok nagyon. Előfordul, hogy verseny előtt folyton ásítozom, azután meg úgy játszom, hogy mintha bomba robbanna. De az is előfordul, hogy rosszul játszom.” Utóbbit nem könnyű elhinni, hiszen Rozsonits Ildikó eddig hat nemzetközi versenyen vett részt és mindegyiken vagy első, vagy második helyezést ért el.
A New York-i Carnegie Hallban szeretne fellépni, bár még nem tudja, hogy az Egyesült Államokban van, együtt szeretne játszani Lisitsával vagy Ashkenazyval, és sokat akar utazni. „Szeretnék felköltözni a hegyre, mert ott jobb a levegő, és lehetne családi házunk. Most a szomszédokkal baj van, mert ha zongorázom, az nagyon hangos, pedig nem nyitjuk ki, sőt, letakarjuk ponyvával.”
A sok kívülálló számára evidens kérdésre, mi mindenből marad ki a napi 2-3-4 óra gyakorlás miatt, így válaszol: „Vannak nem zenész barátaim. Sokat gyakorlok, de nem maradok ki semmiből. Jó, védenem kell a kezemet, ezért például nem mehettem el az osztálytársaimmal bowlingozni. De nem baj, úgysem ismerem a bowlingot.” Édesapja pedig hozzáteszi: „A zongorán játszani kell, tehát ez játék!”
