Az új francia elnök, Emmanuel Macron személyisége és elnöki tevékenysége igencsak érdekli Európa, és nem csak Európa legnagyobb médiumait. Megpróbálnak csaknem összefüggő portrét kialakítani róla. Az egyik ilyen kísérlet során megkérdeztek angolokat, németeket, algériaiakat, amerikaiakat, olyan országok polgárait, ahol a párizsi államfő már vizitelt, milyennek látják őt. Nem meglepő módon kiderült, hogy az ifjúsága vonzó, igaz, a nála két évtizeddel idősebb hitves kissé zavaró. December elején Algír központjában sétálgatott, és mint a Le Monde tudósítása írta, a jelenléte „valóságos fölforgató eseménynek számított abban az országban, amelynek még mindig a nyolcvan esztendős Bouteflika az első számú vezetője”.
Kétségtelen, hogy a német kormányválság tartós megoldásának az elhúzódása mindenképpen Berlint állítaná a fölfokozott érdeklődés középpontjába, de ezúttal sokkal többről van szó. De Gaulle, Adenauer, Brandt és a többiek regnálása óta, nem egyforma mértékben ugyan, de szinte szakadatlanul Párizs, Bonn, illetve Berlin kettősét tekintették az Európai Unió központjának. Most azonban Merkel „hanyatlása” miatt Macron szinte az egyetlen főszereplő. Hovatovább benne látják a „megváltót”, az alkalmas államférfit, aki a német-francia együttesnek visszaadhatja európai rangját. A Nyugat, írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung „keresi a vezetőjét, de ki lehet az?”. Londonban végre megjelent az első Macron életrajz, és a kötet szerzője azt a címet adta művének, hogy „The French Exception" vagyis A francia kivétel. Hozzátette, a szigetország uniós hívei „megmentőjüket hajszolják, de vajon sikerül majd rálelniük a maguk Macronjára?”
Mit rejtegethet az ifjúság titka? Merkel vetélytársát - felelik a németek. A kancellár összetalálkozott az ellentétével, aki megbabonázza az értelmiségi köröket, az egyetemeket, az újságírókat, de kezdi már bosszantani is őket abban a tekintetben, hogy Európa arra szorítaná Berlint, adja föl végre mozdulatlanságát - húzta alá a francia-német együttműködés egyik szakértője. És idézte Martin Schulzot, a szocdemek elnökét, aki úgy véli, Németország sokáig nem maradhat a háttérben. Régen volt, hogy egy francia politikus berlini körökben egyáltalán valami figyelmet ébresztett. Francois Hollande volt ő, aki nem igazán hozta lázba a kíváncsiakat, csupán akkor keltett valami föltűnést, amikor kiadta az útját második élettársának, Valérie Trierweiler-nek.
Moszkvában még máig is De Gaulle és Chirac ideje ébreszt bizonyos nosztalgiát az időszak iránt, azok az évek, amikor a Szajna partjáról „nem” üzenetek mentek Washingtonba. Ennek ellenére mostanáig alig akadt bárki is az Élysée-palotában, aki igazán partnere lehetett volna a Kreml mindenkori urának. Most talán első ízben történt meg Versailles-ban, hogy Putyinnal valamiben szót értettek. Macron „még nem hitelesítette magát”, jegyezte meg Andrej Kolesnyikov orosz politológus, mégis, Putyin „mintha első számú tárgyalópartnerének tekintette volna a francia elnököt. Ami azonban nem azt jelenti, hogy hosszú távra ez tartós marad. Macron azt tartja feladatának, hogy néhány dogmát megrendítsen. A moszkvai Duma egyik alelnöke szerint viszont inkább a saját hazai népszerűségét hajszolja, Oroszországhoz azonban semmit sem ért”. A mai francia-orosz viszony a Le Monde szerint a közel-keleti állapotok függvénye. Amihez a Paris Match azt teszi hozzá, hogy Párizs a libanoni kapun keresztül várja visszatérését a régióba. Mintha az volna a filozófiája: ha valaki bármire törekszik is, csak akarnia kell. És akkor a szándékainak semmilyen határ nem állhatja útját.
