Önmagában nem sokat mond az az adat, hogy ma annyian tanulnak a magyar felsőoktatásban, mint húsz évvel ezelőtt. Sőt az is csak szemléltetésnek teszi meg, hogy egy év alatt 3700-zal, az utóbbi hat évben kereken húszezerrel csökkent az egyetemre-főiskolára járók száma. Ezek a számok nem leírják, hanem legfeljebb jelzik a bajt: Magyarország a jövő nemzedék esélyén spórolja meg éppen, amit ésszerűtlen gazdálkodással és nettó lopással elherdál.
Hét év nagyon hosszú idő. Ezalatt lényegesen tovább lehetett volna jutni, mint leküzdeni a teljes magyar felsőoktatás költségvetési végösszegét a Harvard éves apanázsának egyhatodára. Mondjuk ki lehetett volna találni, hogy ha nem pusztán Parragh László tanoncigénye dönt a magyar fiatalok jövőjéről, akkor milyen arányú közép- és felsőfokú továbbképzést tesz szükségessé egy-egy generáción belül a társadalom és a gazdaság egészséges fejlődése. Vagy a NER-re oly jellemző furfanggal ki lehetett volna ókumulálni, miként érvényesüljön egyszerre a tanuláshoz való jog és a társadalomnak az a méltánylandó szempontja, hogy haszontalan és végtelen tanulmányokat nem feltétlenül az adókból kell finanszírozni. Nehéz ügy persze, hiszen épp a NER gyökerezik a tandíj ellen is kierőszakolt "szociális" népszavazásban, de csináltak az urak ennél már merészebb flikflakokat is.
Ehelyett azonban nem történt más, mint hogy lezüllesztették a hazai felsőoktatást, és külföldre zavarták a legtudatosabb, legképzettebb diákréteget. Ők már közel vannak Európához, mi azonban egyre távolabb kerülünk tőle. Hogy mennyire, azt az érti meg igazán, aki mai lapunk 10. oldalán elolvassa az Unió rendkívül ambiciózus, a képességek és a lehetőségek kiteljesítését célul tűző oktatási koncepciójáról szóló írást. A sors különös iróniája, hogy ennek egyik szerzője a Fidesz által az Európai Bizottságba delegált Navracsics Tibor.