Mindig összerándul a gyomrom, amikor a lányoméktól hazafelé tartva belépek az amsterdami repülőtérre. Na nem a búcsúzkodás visel meg, azt már volt módom megszokni, de fel kell magam készíteni a "hazatérésre". És ez már ott elkezdődik a repülőtéri váróban, ahol meglehetősen szűk helyen üldögél majd kétszáz, komoran magába forduló magyar utas.
Innen nézve megértem őket, magunkat, hiszen általában ott sincs miért vidámkodnunk. Az utasok egy része hulla fáradtan szundikál, mint azok a borostás férfiak, akik múltkor egy mexikói építkezésről tartottak hazafelé. Egy napja úton voltak már, fél éve nem látták a családjukat. Persze azok sem sokkal vidámabbak, akik hozzánk hasonlóan a "családlátogatás" után próbálnak akklimatizálódni, és lelkileg felkészülni a következő hónapok internetes unokázására. És mitől legyenek vidámak azok a "lányok", akik a nehéz testi munkába belefáradtan, félrehúzódva kerülik még a többiek pillantását is? Nem sok kedvük van "privátban" jópofizni.
Ettől függetlenül, van ebben a bús magyar viselkedésben valami más is. Régen próbálom megérteni, mi az oka annak, hogy nem örül egymásnak két magyar, ha összetalálkozik valahol a világban. Ha a hágai játszótéren egymás mellett hintáznak az unokáink, a másik magyar nagyi inkább a mászókához ráncigálja az övét, nehogy véletlenül beszédbe kelljen elegyednünk, netán a gyerekek barátkozzanak. Még az odamorduló köszönést is úgy kell kierőszakolni, pedig abban a negyedben, ahol ők is, mi is "lakunk", a helyiek széles mosollyal üdvözlik egymást és persze minket is, ha összefutunk az utcán. A három házzal odébb lakó idős néni majd kiesik az ablakon örömében, amikor újra meglát, Ali, a török zöldséges, akinek az út túloldalán van a boltja, soha nem állja meg, hogy adjon egy szép narancsot, mondván, ezt tegnap kapta "otthonról", kóstoljuk meg.
Amikor ezeket a tapasztalataimat elmesélem a barátaimnak, csak legyintenek: "jó, azok a hollandok, mi mások vagyunk", mondják. De ez nem így van. Mert ha ez a "mosoly offenzíva" csak a hollandok sajátja volna, még bele is tudnék törődni. De miért van az, hogy ezerötszáz kilométerre Hágától, egy svájci városban is ugyanezt tapasztalom? Hogy az utcában mindenki széles mosollyal üdvözli a másikat, és természetes, hogy a szomszéd nem tud annyira sietni, hogy ne nyújtson kezet, ne veregesse meg a vállam, mondván, örül, hogy megint találkoztunk. Már engem sem kell figyelmeztetni, hogy a környéken sétálva, a játszótéren küldjek egy svájci "üdv!"-öt akár az ismeretlennek is.
Néhány nap után az ember kezdi természetesnek érezni ezt a barátságos világot. Aztán azonnal az arcára fagy a mosoly, amikor mondjuk a szombat délelőtti tanításra a "magyar iskolába" viszi a gyerekeket, és belépve azt látja, hogy a szülők többsége ott ácsorog szótlanul. Senki nem vár a másiktól köszönést, jó, ha néhányan váltanak egymással pár szót.
Aztán hazaérve, a Ferihegyen még igyekszem egy bátortalan mosolyt küldeni a kijáratnál várakozóknak, de az is hamar lehervad az arcomról. Rá kell jönnöm, ez itt nem a mosoly országa.
