Mint egy revü, vagy egy nagyoperett. Így kezdődik a Háború és béke színpadi változata a Vígszínházban. Látványos, a nézőket is valamennyire bevonó, operettes előjátékkal indul az orosz Aleszandr Bargman által színre vitt előadás. A színész, rendező dolgozott már Budapesten az előző évadban a Pesti Színházban a Szentivánéji szexkomédiát állította színpadra. Elegáns, fiatal urak vezetik fel a történetet, a háttérben rögtön felsejlik az Anvar Gumarov különös színpadi tere. Ő szintén dolgozott már a Vígben, mégpedig a Földrengés Londonban című produkcióban. A hatalmas szinte üres, de mégsem teljesen üres térben végig egy film is pereg, és hatalmas betűkkel kirakták a mű címét. Ezekhez a betűkhöz az előadás alatt a szereplők hozzá is nyúlnak, kiraknak belőle más szót, vagy kellékként használják. Ez nagyon szellemes rendezői megoldás, hiszen azt szimbolizálja, hogy mennyire is törékeny ennek a két szónak a jelentése. Az egyikből, hogyan válhat a másik, igazából egymást feltételezik. Bargman szerencsére az egész regényt nem akarta a színpadra tenni. Utal is erre többször, kiszólással például, hogy a regényben most az jön, hogy, vagy most mennyit ugrottunk a történetben, de az egyik színész még a Tolsztoj segíts! felkiáltással is él.
A produkció érezhetően elsősorban a fiatalokat szólítja meg, gondolván arra, hogy a gimnáziumokban vélhetően még mai is kötelező olvasmány a mű. A hangvétel ezért jórészt laza, de a nagy lírai jeleneteket sem spórolta ki az előadásból Bargman. A történet összességében igencsak vázlatos, töredezett maradt, inkább hangulatos etűdökre futja. Ebben segít azonban Nyikolaj Reutov érzéki koreográfiája. Ahogy kergetőzik például a hatalmas térben Natasa (Bach Kata) és Andrej herceg (Wunderlich József) tényleg megkapó. Elvisz egy másik világba, ahol nincs háború. A valóságban azonban szinte minden szinten dúl a harc, a fronton is és a családokban, a párkapcsolatokban, sőt az egyes szereplők lelkében is. Ezt az állapotot leginkább Pierre Bezuhov gróf (Király Dániel) képes megmutatni, az ő sorsát, változásait tudjuk legjobban nyomon követni.
Külön geg, illetve színfolt Napóleon (Ifj. Vidnyánszky Attila) megjelenése. Furcsa Napóleont egyfajta bohócként látni, Ifj. Vidnyánszky jelmeze is erre hajaz, de van amikor narrátorként, vagy rendezőként a jelenetek továbbvivőjeként látjuk. Az egész sok szereplős vállalkozás sokszor inkább a cirkuszi mutatvány kategóriájába csúszik, át, egy átélhető sztori elmesélése helyett. Persze a szövevényes viszonyok és szálak igazából erre nem is adnak alkalmat. A karakterek közül Szilágyi Csenge Marjája és Hevér Gábor Bolkonszkij hercege emelkedik ki. Az előadás vége lírai, a halottak hófehérben újra megjelennek a színen. Egybemosódik élet és halál, háború és béke, a film pedig pereg tovább, nincs megállás.
