Nem kellett sokat tétováznia Emmanuel Macron francia államelnöknek, hogy kit is nevezzen ki a kormánypárt, az „Előre Köztársaság” vonzó új vezetőjévé. Christophe Castaner ötvenegy éves politikus, és szédületesen gyors pályát futott be. A minap az Élysée-palotában tartott zártkörű baráti vacsorán súgták meg neki, hogy november 18-án Lyonban, a párt országos értekezletén a küldöttek őt szavazhatják majd meg. Egyedüli jelöltként nem lesz ellenlábasa, ő az esélyes befutó. Több delegátus berzenkedett, mondván, a módszer nem éppen demokratikus, de közölték velük, hogy már minden el van döntve, nincs vita.
Monsieur Castaner abban az időben került az akkori kormánypárt szűk körű apparátusába, amikor a baloldalon, a Francois Mitterrand közvetlen közeléből indult korabeli államfő, Francois Hollande is úgy vélte, hogy Emmanuel Macron az ő emberük, vele vérbeli szocialistát választottak a gazdasági miniszter kulcspozíciójába. Ők ketten, Macron és Castaner buzgón fogják szolgálni a pártpolitikát. Ezekben az években így is volt. Castaner derekasan helytállt, az összhang tökéletes volt. Egészen addig, amíg az idei elnökválasztáson a centrista politikára váratlanul „áttért” új államelnök már nem annyira a bérből élők sorsán igyekezett enyhíteni, hanem a tehetősek adóterhein. A sajtókommentárok – és rendszerint a magukat inkább jobboldaliaknak minősítők – egyre kendőzetlenebbül és elismerőn úgy kezdték el ábrázolni, mint a „vagyonosok érdekvédőjét”.
Aki ezt viszonylag gyorsan észlelte, azéppen maga Castaner volt. Amilyen mértékben Hollande idejében a Szocialista Párt vonalát követte, ugyanolyan hevesen és fürgén alkalmazta a „középpártiságot”. Ezúttal talán még alkalmazkodóbb volt. A Macron-gépezetnek talán soha nem volt olyan elméje, aki nála gyorsabban észrevette volna a változást. A kivételesen megbecsült munkatársból előbb kormányszóvivő lett, majd parlamenti államtitkár, amikor pedig szeszélyes államfői ötletből váratlanul időszerűbb lett minden másnál gyorsabban kiszemelni az új, és a ranglistán mindenki mást megelőző pártvezetőt, minden eldőlt, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Vitalehetőség nélkül.
A Le Figaro, amely mérsékelt konzervativizmusa miatt talán a mai kormányzathoz legközelebb álló, csaknem félhivatalos lapnak tekinthető, úgy idézte a frissen előléptetett helyzetét, hogy „talán nem lehet kifejezetten pártembernek tekinteni, de mégis valamiképpen pártelnök lesz, és ez mindig sokat nyom majd a latban”.
Az ellenzékben sok tekintélyes politikus teszi szóvá, hogy a mai francia kormánytöbbség modorát éppen a demokrácia föltűnő hiánya jellemzi. Macron államelnöki hivatalában úgyszólván mindent maga dönt el, de akkor mit számít a párttal rokonszenvezők, a többséget követők véleménye? Erre a jelenségre is a Le Figaro emlékeztetett két esztendeje, amikor kettőjükön kívül úgyszólván még nem tudta senki, hogy Christophe Castaner egyáltalán létezik. Ma meg úgy hozzávetőlegesen 400000 párttag szótlan helyeslésre ítéltetett. Megtörténhet még az is, hogy Castaner jó szándékán múlik csupán, megőrzi-e parlamenti államtitkárságát, vagy maga dönt arról is, ezen túl föladja kormánytagságát is. Hiszen korlátlan a hatalma. Miért is ne élne vele, ha megvan rá a korlátlan lehetősége?