Gondban van Emmanuel Macron francia államfő pártja, az eredeti nevű Hajrá Franciaország! mozgalom. Hagyomány, hogy a párizsi politikai életben mind a jobb, mind a baloldalon, sőt a centrumban is, markáns pártok viszik a prímet, az élükön jól ismert politikusokkal, akik fölkészültségükkel, rokonszenves eszméikkel vonzzák a szavazókat. A tavaszi választásokon, kivéve az őszi szenátusi erőpróbát, sikerült meggyőző többséget szereznie a Macron pártnak viszonylag kevésbé ismert, jelentéktelen nevekkel. A vezető francia lapok szerint azonban az Élysée-palota most nagy kampányba kezd, jelesekre vadászik.
Állítólag sürgős szükség van erre, mert a köztársasági elnök úgyszólván teljesen elszigetelt, magányos. Politikai űr keletkezett ebből, amely sebezhetővé tette magát a rendszert. Nemzetközileg Macron igencsak aktív szereplő, de ez kevés az üdvösséghez, odahaza sebtében volna szüksége támogatói táborra. A győzelmekor büszkék voltak fiatalságára, 39 esztendős korára, szakmai fölkészültségére, ifjan betöltött gazdasági miniszteri rangjára, és ez nagy magabiztosságot adott neki, első államfői hónapjait jobbára sikerek, népszerűség kísérte. Ez azonban viszonylag igen hamar olvadni kezdett, mára bajok vannak. Éppen a népszerűség kezdett fogyatkozni. A fölmérések már elég gyakran visszaeső, negatív arányokat mutatnak.
Ennek az okát az elemzőknek eléggé tekintélyes része abban látja, hogy „két Macront” ismertek meg. Az induláskor ügyes diplomataként, politikusként viselkedett, aki hálás elismeréssel nyugtázta legközelebbi és távolabbi munkatársainak rokonszenves működését, dicsérte profizmusukat. Aztán külhonban kezdődött a baj. Görögországban, athéni útján mondott fontos beszédet, és ebben már mondhatni durva, barátságtalan szavakkal szólt beosztottairól. Igaz, Párizsban már voltak jelei annak, hogy nem minden ideálisan alakul, a közigazgatásban hibákat észleltek, amiről Macron föltűnő durvasággal szólt. Dilettánsokként, mi több „semmirekellőként” jellemezte környezetének egy részét. Az athéni szereplés is kedvezőtlen, barátságtalan visszhangot váltott ki, a kommentárok sajnálkoztak az újonnan megismert Macronon.
Aztán hazament, és erre a meglepetésre rátett még egy lapáttal. Ezúttal a Sorbonne-on, rangos egyetemi közönség előtt beszélt. A gorombaságot növelte, a rendellenességeket „kuplerájnak” kiáltotta ki, és mert a mértékadó lapok jogosan hördültek föl beszéde miatt, indulatosan általánosítva egyes újságírókat ostorozott az ilyen állapotokért. Több se kellett ahhoz, hogy hirtelenében politikai hatalom-sajtó háborúskodás jelenlétét fedezzék föl az amúgy is sértődékeny, a szólásszabadságot gyakran firtató kommentátorok. Betelt a pohár. A rangos újságok meglepetéssel írtak arról, úgy látszik, elég későn vették észre, hogy a köztársaságnak kétarcú vezetője van. Egyfelől a vitathatatlanul profi, ügyesen lavírozó politikus, aki esetenként igyekszik normálisan viselkedni, másfelől gyakran érthetetlenül magával ragadja az indulat, ami fölösleges konfliktusokat gerjeszt. Vagyis kezdték szóvá tenni, hogy az így alakult viszonyok az okai a váratlan rendellenességeknek.
Krízis van, sürgősen meg kell találni a rendezés módját, az Élysée-palotának van ideje, és ha tapintatosan ügyes és találékony, módja is van változtatni ezen a váratlan és kellemetlen helyzeten. Pánikra semmi ok, higgadtságra van szükség.
Így jutottak el az Élysée palotában ahhoz, hogy elérkezett a „nagy rendteremtés” ideje. A Hajrá mozgalomból igazi politikai pártot akarnak alkotni, hasonlatosat ahhoz, amilyen De Gaulle tábornok RPR-je volt az 1980-as évek elejéig, amikor viszont Mitterrand erős Szocialista Pártja vette át a helyét. Ehhez azonban hivatásos apparátusra volna szükség, tapasztalt gárdára, azoknak a még zöldfülű fiataloknak a pótlására, akik között sok a tehetséges, de még kellő tudás és tekintély híján. Ez várna most Macronra és legközvetlenebb követőire. Nem könnyű, ellenben sürgős, hovatovább nélkülözhetetlen.
