Nem először fordul elő, hogy a kormányváltásban érdekeltek némi sértődöttséggel, olykor fölháborodással veszik tudomásul, ha kétségek, netán komoly kritikák fogalmazódnak meg az ellenzék ez irányú teljesítőképességét illetően. Ha valaki nem tud reményt keltőt, biztatót mondani - hangzik az érvelés - , akkor jobb, ha hallgat. Ha segíteni nem tud, legalább ne súlyosbítsa az amúgy is nehéz helyzetben lévő, ám ennek ellenére aktív ellenzéki politikusok dolgát.
Van ebben a gondolatmenetben ráció, főleg ha egy szellemiségében kormánykritikus attitűddel rendelkező elemző szkepticizmusán háborog. Mert ilyenkor az kerül a felszínre, hogy a kormányváltás indokoltságát hirdetők között sincs meg a kívánt egység.
Mielőtt azonban nemcsak a kormány, hanem eszerint az ellenzék szerepét is kritikával sújtó elemzések jogosultságát vitatnánk és a kormányváltás iránti szkeptikus vélemények önsorsrontó következményeinek taglalásába merülnénk, érdemes felidéznünk Almási Miklósnak a tizenhatodik század nagy kételkedőjéről, Montaigne-ről szóló tanulmányát, amely meggyőző érvekkel igazolja, hogy a szkepticizmus a gondolat hajtóereje. S ha már esetünkben a balliberális ellenzék hatékonyságában való kételkedés kerül előtérbe, akkor idekívánkozik a tanulmány hivatkozása Marxra, pontosabban az ő jelmondatára, amely máig is meglepi a követőit. A „de omnibus dubitandum” (mindenben kételkedni) - írja Almási – ugyanis „nem látszik összeférni a forradalmi magatartással. Számunkra még mindig úgy tűnik, hogy a progresszió emberét a hit vezérli; hit az eszmében, a mozgalomban, a haladásban, a győzelemben, olykor egy-egy vezető személyében.”
A kételkedés nem pusztán elvont filozófiai előfeltevés, hanem a társadalmi ellentmondásokra történő reflexió, amely mintegy előkészíti a fennálló viszonyok megváltoztatását. A vallásháborúk korában élő Montaigne remetei magányában megfogalmazott kételyei nagyban hozzájárultak a társadalom kérdéseinek a megoldásához.
Aki azonban a „hurráoptimizmus” iránt akarja elkötelezni magát, annak azért emlékezetébe kell idéznünk a legutóbbi parlamenti választások előzményeit: ezért kísért a gondolat, hogy a mostani történések sem vezethetnek sokkal jobb eredményre. Sőt, ha belátható időn belül az ellenzék nem lesz képes kikeveredni egyre kétségbe ejtőbb önmagából, akkor még nagyon sokáig fenn fog állni a napjainkat jellemző hatalmi konstelláció.
Mivel a kételkedés a gondolatot inspirálja és a cselekvést ösztönzi, ezért a változás/változtatás elengedhetetlen feltétele. Aki nem ezt a magatartást tanúsítja, az akár százféleképpen is bizonygathatja a kormányváltás iránti igényét, nem tesz egyebet, mint az évek óta mozdítatlan status quo-t állandósítja. Ha a kormányváltozás feltételét az ellenzék megújulásában látjuk, akkor mindabban, ami elénk kerül, igenis kételkednünk kell.
FOTÓ: NÉPSZAVA
Valójában az ellenzék elégtelenségének implicit beismerései azok a spekulációk, amelyek a kormányváltás realizálódását valamely külső esemény bekövetkezésétől várják. Egyre nagyobb média-érdeklődés kíséri azt a feltételezést, amely Simicska Lajosnak a Fideszt megsemmisítő leleplezésére számít. Ez lenne az az időzített bomba, amely alapjaiban rengetné meg a fennálló hatalmi viszonyokat.
„A szegény ember vízzel főz” mondás megnyugtathatja a kényes lelkiismeretet: bárhonnan jön a megoldás, el kell fogadnunk, ha a lehetőségeink megalázóan szűkösek. Ellenben meglehetősen nehéz olyan tényszerűen bizonyítható ügyet elképzelni, amely alapjaiban rengetné meg a Fidesz kormányzati hatalmát. Már csak azért is, mert vannak közismert és minden képzeletet felülmúló ügyek, amelyekből egy is elegendő lehetne a kormány megbuktatásához, kétségbevonhatatlan jelentőségük ellenére azonban semmi, vagy legfeljebb igen csekély politikai következménnyel járnak.
De ne becsüljük le látatlanban Simicska Lajos ismeretanyagát! Mondjuk, hogy mégis elő tud húzni valamit a tarsolyából. Csakhogy a Fidesz média-túlsúlya lehetővé teszi a széleskörű cáfolatot. Semmibe sem kerül, hogy a szokásuknak megfelelően hazugságnak minősítsenek tagadhatatlan tényeket. De menjünk tovább! Tegyük fel, hogy az előkerült ügy meggyőző ereje arra készteti az ügyészséget, hogy elkezdjen nyomozni. Azt azonban már senki, a legnaivabb álmodozó sem feltételezheti, hogy a választásokig a nyomozás be fog fejeződni. Magyarán: lehetnek időzített bombák, de ezek aligha fognak felrobbanni a választásokig.
Maradjunk tehát a tényeknél! Annál, amit a magát demokratikusnak nevező ellenzék produkál. Két irányba mutat a kormány leváltását célzó törekvés: az egyik az országjárás, amely a szavazók meggyőzését szolgálja, a másik az ellenzéki pártok koordinált jelöltállításának a terve, amely az szavazatok koncentrációját szorgalmazza.
Az országjárás nem tekinthető újdonságnak. Amíg voltak Magyarországon nagy pártszervezetek, addig volt lehetőség arra, hogy ezek a kampánykörutak többé-kevésbé elérhessék az ország lakosságát, illetve annak aktív vagy érdeklődő részét. Azokat, akiknek a szavazatára számítani lehetett. És korábban voltak - ezek mellett a tömegpártok mellett - médiapártok is, amelyeket a balliberális sajtó tartott életben akkor, amikor a rendszerváltást követő években döntő mértékű befolyással rendelkezett.
Ma már nincsenek médiapártok és az ellenzéki oldalon nincs helyi szervezetek sokaságával rendelkező, országos lefedettség, ezért az országjárások eredményessége relatív. Nem tudnak mindenhova eljutni és mivel foghíjas a szervezettség, hozzájuk is csak kevesen jutnak el. Kiváltképp így van ez azoknál a kis ellenzéki pártoknál, amelyek tartósan egy-két százalékos támogatottságot tudnak elérni, pártszervezéssel nem foglalkoznak, beérik az ellenzéki média-világ által biztosított, valódi jelentőségüket messze meghaladó szereplési alkalmakkal. Vannak tehetséges vezetőik, figyelemre méltó programpontjaik, de társadalmi támogatottságuk alig több a semminél.
Gyanítható, hogy ilyen méltányolható szempontok alapján fog megtörténni a koordinált jelöltállítás is. A kitűzött cél, hogy minden választókörzetben csak egy ellenzéki jelölt legyen, nem haszontalan. De komoly áttörést még ez sem okozhat. A parlamenti választókörzetek megnövelése következtében a lakóhelyén ismert jelöltnek nincs ideje elfogadtatnia magát a választókörzetéhez tartozó többi településen. Néhány hónappal a választások előtt nem lehet mind a 106 körzetbe olyan ellenzéki jelöltet találni, akit a körzet lakosságának többsége legalább hírből ismer. Arról nem is beszélve, hogy helyi szervezetek híján a pártközpontoknak kell eldöntenie, hogy egy adott körzetben ki az alkalmas jelölt.
Ha a ciklus közepén már meglett volna az egyezség a jelöltek személyében, akkor több esélyük volna a győzelemre. De figyelembe véve a Fidesz beágyazottságát a jelöltek helyi megítélését befolyásoló önkormányzatokba, még akkor is embert próbáló feladatra kellene vállalkozniuk.
Csak ezután, ha már megvannak a mindenre elszánt képviselőjelöltek, kellene megállapodni az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjének a személyében.
Valójában az ellenzékiek minden szempontból késésben vannak. Elfeledkeztek arról a mindenki által ismert elvről, hogy a választási kampánynak a választásokat követő napon kell elkezdődnie.
A feledékenység oka alighanem úgyannyira sújtja az ellenzéki pártokat, mint a velük rokonszenvező média-világot. A közszereplők ugyanis képtelenek leszokni az egykori nagyság kényelméről. A sajtó esetében arról a régmúlt gyakorlatról, amikor egymaga képes volt fel- vagy leépíteni a számára rokon- vagy ellenszenves politikusokat és pártokat. Most azonban már nem érti, hogy az általa kedvelt, egy-két százalékos ellenzéki pártok gyakori szerepeltetésének semmiféle következménye nincs.
Be kell látni, nem elsősorban a szakmai felkészültségen múlik a siker, hanem a szervezésen. Mert a korábbi nagyság már a múlté, nagyon kevésből, majdnem semmiből kell újrakezdeni a szervezőmunkát, a választásokat követő napon. A kormányváltást akaró közvélemény megnyugtatására szánt magyarázkodások helyett.
