Újra és újra természeti katasztrófák, a környezeti elemek szeszélyes és szélsőséges változásai – hurrikánok, özönvízszerű esőzések, tartós szárazságok és más rendkívüli jelenségek – sújtják egyes térségek lakosait. Ezek megelőzése megmaradt a sci-fik világában, de kártételeiket lehet enyhíteni a tudományos megfigyelésekre, modellekre, illetve valószínűségi előrejelzésekre, műszaki megoldásokra támaszkodva, ha ez utóbbiak megfelelő alkalmazásához megvan az akarat, a szervezettség és eszközrendszer. De mi van akkor, ha éppenséggel saját magunk idézünk elő a természeti környezetbe való drasztikus beavatkozással olyan folyamatokat, amelyek súlyos veszélyt jelentenek számunkra, vagy akár a teljes földi élővilágra?
Minden évben szeptember 16-án tartják az ózon világnapját annak tiszteletére, hogy 1987-ben ezen a napon fogadták el az ózonréteg védelméről szóló nemzetközi megállapodást. Közel hat évtizeddel korábban egy amerikai mérnök feltalálta az általa freonnak elnevezett vegyületet, amely onnantól kezdve a modern „fridzsiderek” kiváló hűtőközege lett. Az 1970-es évek elején néhány tudós felvetette, hogy a freon és néhány más szintetikus vegyianyag tönkreteheti az ózonréteget, ami kiszűri a Napból érkező ultraibolya sugárzásnak a földi élővilág számára (szó szerint) életveszélyes részét. Kínos vita kezdődött az e vegyianyagok ártalmatlanságát, előnyeit, gazdasági hasznát hangoztató céges képviselők és azon szakemberek között, akik megfigyelési adatokkal, számításokkal, kísérleti eredményekkel próbálták meg alátámasztani a veszélyekre vonatkozó érveiket.
1985 májusában napvilágot látott a Déli-sarkvidék feletti ózonréteg vékonyodására, valamint az abban a magasságban a már említett vegyianyagok jelenlétére vonatkozó mérési adatokat bemutató tanulmány. Az „ózonlyuk” felfedezése megtette hatását: a felgyorsult ütemű egyeztetések eredményeképpen jóváhagyott nemzetközi megállapodás szerint sürgősen meg kellett kezdeni a legveszélyesebbnek tartott „ózonkárosító” anyagok gyártásának, használatának megszüntetését, „ózonbarát” vegyületekkel való helyettesítését. Azóta a nemzetközi közösség sokat szigorított e téren újabb vegyületek tiltólistára vételével, de az ózonréteg teljes „begyógyulásához” még évtizedekre lesz szükség.
Egyes találmányaikkal, eszközeikkel – az azoknak tulajdonítható, nem szándékolt következmények által – a társadalmak valóban ön- és közveszélyesek is lehetnek magukra, más népekre vagy akár az egész élővilágra? E tekintetben az ózonréteg problémája nem egyedülálló. Számos más példa volt akárcsak a közelmúltban, amikor valamilyen emberi tevékenységek kapcsán, azok eredeti céljától eltérően felmerült a súlyos környezeti kockázatok lehetősége, mégis egy ideig képesek voltak elhitetni a közvéleménnyel, hogy alaptalan egyes szakértők figyelmeztetése a veszélyes „mellékhatásokról”. Ez történt a savas esőkkel, a jelenkori éghajlatváltozással, a benzin-ólomadalék miatti városi légszennyezéssel összefüggésben is. Sok más példa is felhozható lenne, ami a világ valamely térségében történt, vagy ami éppenséggel napjainkban ad okot aggodalomra. Ilyen a legújabb az észak-koreai földalatti nukleáris robbantás és a Kínával közös határtérségben található, hosszú ideje alvó Pektu-vulkán „ingerlése”, ezúttal nem is említve az atomfegyverkezési láz sokkal nagyobb léptékű kockázatait.
De nem érdemes csak a távolba tekinteni, hiszen az elmúlt évtizedekben voltak saját hazai történéseink: a nevezetes nyírádi bauxitbánya-nyitási terv, amely megpecsételte volna a Hévízi-tó sorsát, vagy a Duna-Tisza-közi homokhátság talajvízszintjének nagymértékű – már az elsivatagosodás lehetőségét előrevetítő – csökkenése, amihez jelentékenyen hozzájárult a felszínalatti vizek öntözési célú kitermelése. Még könnyebb emlékezni arra, ami nem olyan régen történt: a nem nálunk keletkeztetett, de bennünket a legsúlyosabban érintő tiszai ciánkatasztrófa, az egyik szomszédunkkal kialakult összetűzés a közös országhatár közvetlen közelébe általuk tervezett – de végül nem megvalósult – hulladékégő miatt, vagy a vörösiszap-áradat. Hazai keretek között is vannak aktuális ügyek, így például, hogy valóban az lenne-e helyes, ha egyre magasabb gátak közé szorítanák a Duna egyes szakaszait a mind magasabb maximális árvízszintekre való felkészülés érdekében, avagy ahol csak lehet, inkább több teret hagynának a folyónak.
Az ózonréteg veszélyeztetésének történetéből is – a megmentésének szentelt világnap alkalmából – tanulni kellene. A bennünket körülvevő természeti környezetbe való, kellő körül- és előretekintés nélküli beavatkozás, a kockázatokra utaló jelek és szakmai érvek figyelmen kívül hagyása vagy azok alárendelése gazdasági érdekeknek, illetve a környezetpolitika lefokozása se globális, se helyi szinten nem vezethet jóra.
