A magyar rendszerek végjátékaiban legalább annyira részesek a hatalom meghasonlott emberei, mint az ellenzékiek. Ha egy rendszer elveszti szellemi és erkölcsi alapjait, a benne hívők hitét, a félelem és a tehetetlenség csak ideig-óráig tarthatja életben. A Rákosi-rendszer 1956-os összeomlását a lelkiismeretük által gyötört, bűneikkel és hibáikkal viaskodó reformkommunisták hangos vitái, magukat sem kímélő bírálatai készítették elő. A Kádár-rendszer 1989-es összecsuklását nemcsak a gorbacsovi önbírálat külső, hanem a rendszer korábbi vezetőinek és híveinek belső megroppanása is okozta. Mindkét rendszer az utolsó pillanatáig kitartott a „nálunk nincs jobb”, a „nincs alternatíva” fölényes, megvető magatartása mellett, hiszen náluk volt minden hatalom, látszólag azt tehettek, amit akartak.
A mi emberünk
Orbán Viktornak először 2012 őszére rendültek meg a támasztékai, amikor nemcsak a tisztakezűség illúziója szűnt meg, hanem világossá vált a rendszer tekintélyelvű karaktere. Csakhogy a rendszerváltás utáni magyar parlamenti kísérlet torz és elfajult jellege, a jogos választói csalódottság a pártokban, továbbá az európai demokratikus rendszerek válsága, erkölcsileg és szellemileg kívánatossá tették a vezérelvű, személyes hatalmon alapuló rendszert. Miért ne gondolta volna a magyar társadalom többsége, ha az európai és az amerikai társadalmak többsége is azt gondolta, hogy a hagyományos parlamentáris rendszerek kora lejárt, a jogállam valójában az elit tömegek ellen irányuló állama, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok fenntartója. És miért ne hitt volna abban, hogy a jól kiválasztott nemzeti vezető, aki szoros kapcsolatban áll népével és nemzetével, jobban képviseli a szuverén nemzet érdekét, az ő érdekeit, mint a maguk hasznát leső pártok. Nem ért-e minket inkább ő, mint a budapesti pártvezetők vagy a brüsszeli bürokraták? Gyors, hatékony, megbízható: a mi emberünk és mi az ő emberei vagyunk.
Másodszor a 2014-es őszön repedtek meg az orbáni falak. A választó immár tudatosan választotta az Orbán-rendszert, négy év tapasztalatai alapján. Felmérhette előnyeit és hátrányait. Már sehol sem volt a múlt, hanem mindenütt a rendszer jelene: intézményei, játékszabályai és emberei. Már mindenki tudhatta, mire számíthat városában és falujában, mit tehet és mit nem, ki az úr és ki a szolga. Már mindenki ismerhette a vezér szenvedélyeit: stadionépítés és Brüsszel bosszantása. Már megkezdődhetett a beleszokás, a konszolidáció, az elhelyezkedés a karrierpályákon. Már a lopás és csalás szokássá, viselkedési szabállyá vált, nem lopás és nem csalás. Új erkölcs és új szellem: azt vesszük el a korábbi uraktól, amit ők vettek el a korábbi uraktól – nekünk ez jár. A jó magyarok hajdan elvették a rossz zsidóktól, a kommunisták elvették a jó magyaroktól, a poszt-kommunista rendszerváltók és a multinacionálisok elvették a kommunistáktól, és mi, jó magyarok jogosan elvesszük a poszt-kommunista rendszerváltóktól és multinacionálisoktól.
A jövő elvesztése
Értjük, értjük, válaszolta erre a választó, de mi a jövő? Értjük a ti jövőtöket, de mi a mi jövőnk? Mi a gyerekeink és unokáink jövője? Mi az országé? Lesz itt végre béke és nyugalom? Biztonság és átlátható szabályok? Lehet, hogy mégis Berlinben és Párizsban, Londonban és Linzben van a jövő? Mit tegyünk, ha az ország ura nem érti a netet, a fiatalokat, jaj, talán a jövő világát se? Lehet, hogy az egészségügyünkben és az oktatásunkban kellene látni a jövőnket, s nem a felcsúti stadionban, a budai palotában, az óriás pocakon feszülő csíkos ingben és a kolbásztöltésben? Lehet, hogy így a jövőnk a még súlyosabb egyenlőtlenség? Senki nem törődik a mi gyerekeinkkel, csak a hatalom urai a sajátjaikkal? Százezrek kezdték Európában keresni a jövőjüket, mert nem látták a magyarországi távlataikat. De 2017 tavaszáig általános volt a tanácstalanság. Talán az illiberalizmusé és a nacionalizmusé, a tekintélyelvűségé és a populizmusé a jövő, Orbán és Erdoğan, Putyin és Trump, a Brexit hozzák az új világ szabályait. Talán szétesik az Európai Unió és eljön a nemzetállamok kora. Csakhogy egymás után derült ki országról országra, hogy se a Brexit, se Trump nem hoz eredményt, se Erdoğannak, se Putyinnak nem nyílik nagyobb politikai és gazdasági tér. A korrupt tekintélyelvű rendszerek korlátai megmutatkoznak.
Nincs veszélyesebb egy rendszer számára, mint amikor elveszti a jövőjét. Amikor Brazíliában, Dél-Koreában és Pakisztánban a korrupt elnököket a társadalmi nyomás és az igazságszolgáltatási rendszer együttese lemondásra kényszeríti. Amikor Ahmet Davutoğlu török miniszterelnök a lemondást választja, mert nem akar tovább menni Erdoğannal a tekintélyelvűség, a korrupció és az Európa-ellenesség útján. Amikor kongresszusi képviselők, szenátorok, miniszterek és fehér házi tisztviselők mennek szembe a felelőtlen amerikai elnökkel. Amikor a „brexiterek” kisebbségbe kerülnek és a May-kormány alig marad lábon. Az Orbán-rendszer a CEU, Soros és Brüsszel elleni kampányával és a nyíltan vállalt „miénk itt minden” arcátlansággal eldöntötte az ország jövőjét. Megüzente: nekünk van jövőnk, nektek nincs. Ezzel új várakozásokat ébresztett nemcsak a külső, ellenzéki, hanem a belső, rendszeren belüli ellenállással szemben is.
Kevés nehezebb dolog van, mint szembefordulni saját politikai oldalunkkal. Elgondolni, kimondani, hogy akikre szavaztunk, akikben hittünk, akikre az ország jövőjét bíztuk és akikért kiálltunk, csalódást okoztak, elvesztették a hitelüket. Dehogyis megy ez a csalódás végbe gyorsan és könnyen. Hiszen saját magunkkal is szembe kell néznünk. Miért és hogyan támogattuk azokat, akikkel ma már nem értünk egyet? Elveszteni Európát, szakmai hitelünket, emberi tisztességünket. Elveszteni gyerekeink megbecsülését. Te ezekkel vagy? A politikai válás különösen nehéz, ha a politikai mezőben izzó a gyűlölet: minden egyes bíráló szó, gesztus segíthet a másik tábornak. Hogyan mondhatná ki ugyanazokat a szavakat egy republikánus, amit egy demokrata mondott minden nap? Hogyan tudod úgy elmondani bírálatodat a baloldallal szemben, hogy ne segítse a jobboldalt? Tudom, mekkora belső meghasonlást okozott Gyurcsány 2006-ban a baloldalon, s mennyire nem volt könnyű kimondanom, a se Gyurcsány, se Orbán mondatot.
A konzervatívok leválása
Tudom, hogy mennyi kételyt és szorongást jelent a mai jobboldalon kimondani az Orbán-rendszerről a bírálatot, hogy ne árulásnak, ne hitehagyásnak tűnjék. A senki földjére kerülsz. Nem vagy se szocialista, se liberális, hanem az a konzervatív, aki őszintén hitt a Fideszben, azt gondolta, hogy végre más és jobb lesz 2010 után. Nem a politikai oldaladdal, saját eszméiddel akarsz szakítani, hanem azzal a politikai erővel, amely az oldaladat és eszméidet meggyalázta. A hatalom ellenfelének lenni mindenkor bátorság. De egy ilyen könyörtelen hatalom belső ellenfelévé válni még nagyobb bátorság. Se téged, se családodat, se munkatársaidat nem védi meg senki, ha jobboldaliként bírálod a rendszert. És könyörtelen a társadalom, a környezeted is: lehet, hogy titkon egyetértenek veled, ők is azt gondolják, amit te, de kimondani mégse kellett volna! Veszélyezteted az Ügyet! Ebben a nehéz helyzetben vagy ide vagy oda állsz! – követelik tőled azok, akik tegnap még együtt voltak veled és talán holnap is együtt lesznek, de ma elítélnek.
Ha jól látom, a konzervatív jobboldal hozzákezdett szellemi és erkölcsi állásainak kiépítéséhez. Az egyéni és bizonytalan rendszerbírálatok csoportos és pontosan körvonalazható állásfoglalásokká növekedtek. Levált a rendszerről az a jobboldali szellemi elit, amelyik korábban a Fidesz eszméit előállította és erkölcsileg hitelesítette. Tudom, hogy Orbán úgy véli, rendszere elfogadottságához már nincs szükség semmilyen hiteles eszmére és az erkölcsöt ő diktálja, vagyis szellemi elitjét egyszerűen kirúgta. Miért álljon szóba Tölgyessy Péterrel, amikor Habony Árpádja is van? Mit kezdjen Sólyom Lászlóval vagy Jakab Andrással, amikor bármelyik nyikhaj ügyvéd megír egy törvénytervezetet bármiről? Kit érdekelnek Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Csaba László, Mellár Tamás, Urbán László károgásai a gazdaságról, ha Matolcsy és Csányi megmondták, hogy minden rendben van? Miért hallgatná meg Stumpf István bírálatát a kormányzásról, Pokorni Zoltánét az oktatásról? Orbán és a régi Fidesszel köszönőviszonyban se lévő csapata csak gúnyolódnak, ha Navracsics és Martonyi, Fellegi és Jeszenszky eltérő véleményét megismerik a külpolitikáról, a CEU-ügyről: ugyan, kik ezek? S vajon nem áruló hitehagyottak a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Heti Válasz szerkesztői, újságírói?
Természetesen Orbán Viktor a Belső Pártra, az Udvarra figyel – az előbbiek sosem voltak az új, erőre és pénzre alapított Belső Párt tagjai, vagy már száműzték őket. Soha többé nem vehetnek részt az uralkodó reggeli öltöztetésében, egyetlen sokmilliárdos villásreggelin. Fél szemmel még Kövért nézi, aki már elvesztette a Fideszt, mint ügyét, de megszállottan gyűlöl mindent és mindenkit – veszélytelen. És ugyancsak félszemmel Ádert, akinek régóta semmilyen ügye sincs, de talán egyszer még eszébe jut, hogy valaha volt valaki – kiszámíthatatlan kockázat.
Kiszámíthatóan a legveszélyesebbek a trón vélt vagy valódi örökösei, akiket az uralkodó és emberei vizsga szemmel néznek, a mai Beriját és Malenkovot, Grószt és Bereczet – Rogánt és Lázárt. A Simicska-ügy megmutatta, hogy az uralkodónak leginkább azoktól kell tartania, akik a legbensőbb emberei, akik valamennyi titkát és trükkjét ismerik, és akiknek ugyanúgy nincsenek elveik és gátlásaik, ahogy a rendszer urának. Hűség és lojalitás helyett érdek és erőviszonyok, versengés és kölcsönös becsapás a mozgatóik. Intelligens hatalomgépezetek. Csak egy alternatívát ismernek: ajánlatot és még jobb ajánlatot. Bárkit, bármikor eladnak, elintéztetnek. Nemcsak a vezér ezer tekintete nézi őket, ők is figyelik egymást és a vezért. A legkisebb gyengülés, rezzenésnyi hibázás bekerül a háborús leltárba. Várnak. Lesnek. Szivárogtatnak. Szervezkednek. Sötét ügyek. Sötét vizek.
„Ülök, csapdos ár és hideg szél / Babyloni sötét vizeknél.”