Talán harmadikosok lehettünk már, amikor Petri Gyuriból előbújt a költő. A Toldy házi lapjában, amelyet irodalomtanárunk, a manószerű Freisinger Ernő szerkesztett, megjelent egy gyönyörű, erősen politikus verse a II. világháború végi jugoszláviai (bácskai) magyar-üldözésről. Nem abban a modorban, amelyet később megszoktunk tőle, de hogy már kész költő, afelől semmi kétség nem volt. „Emberek jöttek, szerb katonák” – így hangzott az első sor, többre nem emlékezhetek, mert a lap nincs birtokomban, talán senkiében.
Freisinger agglegény volt, a magyar irodalmon kívül semmi sem érdekelte. Alighanem tanárnak született, még a 90-es évek elején sem adta föl a szakköreit, sőt legalább 20 éven át mentorálta Petrit. A mi időnkben egyetlen „rossz szokása” volt: órákat sétálgatott kora délután a Vár alatt Antall Józseffel, és elviselte, hogy az állambiztonság egyik embere mindig alaposan kikérdezze, miről beszélgettek, mit mondott Antall. Aki ’56-os szereplése miatt állandó megfigyelés alatt állt. (Ernő bácsi személyes közlése – de már a rendszerváltozás utánról.)
Gyurit a filozófia és az irodalom foglalkoztatta, majd Fodor Géza, a későbbi hírneves zeneesztéta hatására a koncertek. Emlékszem, szerény könyvtáramban volt egy Kassák-kötet – az Egy ember élete –, amelyet ő fedezett fel (engem a jelek szerint nem érdekelt) és elkönyörögte. Velem ellentétben: tudta, ki Kassák. Elvitte, soha többet nem láttam. Az is rövid ideig tartott, hogy a hóna alatt partitúrákkal sétálgatott – inkább magamutogatás volt, mint komolyan veendő dolog, hiszen egyetlen hangszeren se tudott játszani.
Se Gyuri, se Papp Zsolt se Nyakas Szilárd (a Bartók rádió későbbi intendánsa) nem kártyázott, nem lovizott, viszont a pad alatt olvasott, mondjuk biológia órán. Gyuri Marxot, gyanítom nem a Tőkét, mert közgazdasági ismereteiről soha nem volt híres; Papp olvasta elsőnek Engels Anti-Dühringjét; Nyakast az esztétika foglalkoztatta, ő ajánlotta figyelmembe az immár elfeledett angol marxista esztéta, Christopher Caudwell Illúzió és valóság c. művét, akkori kedvencét, amely csekély 21 év késéssel jelent meg Magyarországon. (Mindhárman filozófiára jelentkeztek az ELTE-re, mindhármukat fölvették.)
Engem a történelem és az orosz irodalom érdekelt, és az előbbivel nagy szerencsém volt, mert Komlós Gyula tanította, aki – talán a tanárok közül egyedüliként – nem magoltatott, hanem terelgette a figyelmünket bizonyos (nem tankönyvi) témák iránt. Mely amúgy minden tanárnak a föladata lett volna, de akkortájt vagy rizikós lett volna a tantervtől eltérni vagy/és eluralkodott a konzervativizmus – és a tanári tudatlanság. (Utóbbi a politikai kinevezettek soraiban.) Ami nem szúrta a kerületi tanács oktatási osztályának a szemét.
Kezdjük a lágyabb példákkal. Testnevelő tanárunk Sykó Dezső, aki már legalább 30 éve tanított a Toldyban, a szertornán kívül semmit nem volt hajlandó befogadni. Noha kosárlabdázhattunk, focizhattunk volna kint a szabad levegőn, a jól felszerelt tornateremben nekünk egyfolytában a gerendán, a nyújtón, az ugrópadon, a talajon kellett gyakorolnunk, némi futással fűszerezve. Az olyan labdaérzékeny fiúk mint Nyakas, Putsay, alig hiszem, hogy boldogok voltak. Sykó ki nem vitt volna bennünket egy sportpályára, ellentétben utódával, a remek Paulinyi Jenővel, aki a Fradi pályára csábította a futni szeretőket. (Közöttük engem is.) Paulinyinek volt egy klasszikusa: tudta, hogy többen felmentést kérnek a tornaóra alól, de megelőzte őket: „Taigetosziak, kiállni!” – mondta óra elején. Az igazi megmentő, talán a negyedikben már, Csanádi Ferenc (a Fradi későbbi edzője, Árpád öccse) volt, akitől annyit focizhattunk és kosarazhattunk a szabad levegőn, amennyit csak akartunk.
Sykóval párban egy másik őskonzervatív járt: Szalmai János (kiugrott pap), aki lényegében megragadt az Öveges-kurzusnál; tőle ugyan semmit se tudtunk meg a modern fizikáról. Einstein nevét ki nem ejtette a száján, még a Schrödinger-féle atommodellre is jó ha öt percet szánt. Semmit sem tanultunk 15 évvel a háború után(!) a nukleáris kutatásokról, az atom- és hidrogénbombákról, de a szovjet rakétaprogramról se. Ennek a már idős embernek kiesett a látóköréből a fizika XX. századi forradalma. De kegyetlenkedni azt tudott. Jellemző módon a 33-ból négyen voltak kitűnőek és a hét jelesen érettségizőnek egyetlen 4-ese volt: fizikából.
De a konzervatívok teljesítménye mégis ártatlan semmi volt a tudatlanokéhoz képest. Kaszás Tibor igazgató például irodalomtanár volt. Bejött az órára és felírta a fekete táblára, hogy „William Shakespeare 1564-1616”. Körülbelül ennyit tudott a világ legnagyobb drámaírójáról, tőle ugyan nem tanultunk semmit a Richárdokról, Polonius filozófiájáról, Júlia erkélyéről, csak arról, amit a tankönyvből számon kérhetett. Helyettese Cihika Mihály, akiről már írtam, elvileg orosz nyelv- és irodalomtanár volt, de „fingja” se volt az orosz irodalomról, leszámítva a bolsevik propaganda közhelyeit. Egyetlen jó orosz tanárunk volt, az Állami Népi Együttesből kiöregedett hajdani szólótáncos, Osváth László, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy a lakásán vizsgáztatott. Az ilyen meghívások borzasztóan ritkák voltak a tanári karban; engem Komlós Gyula tisztelt meg azzal, hogy az otthonában megcsináltatta velem/rajtam a kiátkozott Szondi-tesztet. Komlóst sajnos átcsábították a Fazekasba, ahol matematikus zsenik (Lovász, az MTA mai elnöke, Pósa és mások) osztályfőnöke lett. Előzőleg megajándékozott Ralph Ingersoll Szigorúan titkos c. riportregényével, amely azt kutatta, hogy Omar Bradley vagy George Patton volt-e a II. világháború legnagyobb amerikai tábornoka. Ugyancsak ő kérte halkan, hogy olvassuk el Lengyel József Elejétől végig c. kisregényét, mely szerinte felülmúlta – ha nem is a szó irodalmi értelmében – Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát. Komlós mindig „sorvezetőt” kínált nem tankönyvi témákhoz, és ezzel messze megelőzte tanártársait.
P. S.: Komlós hervadhatatlan érdeme, hogy magántanárként a Papp-Petri-Aczél trióhoz „szerződtette” Rábai Imrét, Magyarország legjobb matematikatanárát, Lovászék oktatóját, aki rajtunk, tökhülyéken is nagyon sokat segített. Hála istennek, még él, szeretem.
