Legtöbben a televíziós sorozatokból ismerték őt, vagy a hatvanas, hetvenes évek jelentős filmjeiből. Sokat forgatott, sokat volt képernyőn. Jól állt neki a kamera, természetesen tudott előtte létezni. Saját, összetéveszthetetlen hangja volt, értendő ezt orgánumra és hangvételre is. De a legfőbb erénye rendkívül sokoldalúsága volt, ugyanolyan magabiztossággal játszott a Szomszédokban, az Abigélben, mint például a Játékszínben Zsolt Béla Erzsébetvárosában. Imádott játszani, bent lenni a színházban. A magánéletben is művészeket választott társául. Nem is tehetett volna másként, hiszen az egész életét művészek között töltötte. Sok helyen megfordult a József Attila Színháztól, a Vígszínházon át a Vidám Színpadig.
Később a Játékszínben, Sopronban és a Karinthy Színházban is játszott. Mindenhol tényező tudott válni. Több nyelven is beszélt, a kilencvenes években németül is játszott. Drámában, vígjátékban, kabarékban egyaránt jeleskedett. Rendezett és tanított is. Okos, intelligens, szókimondó színésznő volt, ez sokszor megnehezítette az életét. Ha a véleményére volt valaki kíváncsi, nem finomkodott. Betegségéről is, amely az utóbbi időben mozgásában is korlátozta nyíltan beszélt. Nagy szívfájdalma volt, hogy a legutolsó években már nem léphetett színpadra. A legfontosabb a legéltetőbb közegét veszítette el. De talán az fájt neki a legjobban, hogy nem lett a Nemzet Színésze. Ha a közönségen múlik, már rég ebbe a körbe tartozott volna. Sokak kedvence, egy nagyon is egyedi színházi jelenség távozott.
