- Versailles-i rögtönzések

Elnökségének első G20-as csúcstalálkozóján vett részt Emmanuel Macron francia elnök. Fellépése mintha Nicolas Sarkozyét idézte volna, aktívan tárgyalt szinte minden résztvevővel, sőt, komoly kezdeményezést is tett: decemberre újabb klímakonferenciát hívott össze újabb vállalásokkal. Az időzítés nem véletlen: két évvel korábban rendezték meg a párizsi csúcstalálkozót.

Macron azonban nemcsak külpolitikai szempontból fejt ki nagy aktivitást. Versailles-be invitálta július elején a törvényhozás két házát terveinek ismertetésére. A csipkelődők nem állhatták meg, hogy ne vegyék elő a klasszikus drámaíró, Moliere egyik gonoszkodó komédiáját, a Versailles-i rögtönzést, s feltették a kérdést, vajon ezzel a „reprízzel” mi lehetett a szándéka az új államfőnek? A rosszabb indulatú a konzervatív Le Figaro volt.

A redakció vendégszerzőként Jacques Juillard-t, a kiváló történészt, esszéistát hívta meg, aki úgy vélte, hogy az apránként alakuló program amolyan neogaulle-ista inspirációból fogant, de valójában Saint-Simon hajdani grófja sugalmazta. Juillard kendőzetlenül fogalmaz. Azt sulykolja, hogy a „macronizmus” tagadhatatlanul az uralkodó osztályok érdekeinek igyekszik megfelelni. A vállalati vezetőkének, a vezető diplomásokénak, a városiasság. a mondializmus prófétainak egyaránt, vagyis a vagyonosoknak, semmiképpen se a nélkülözőknek. Furcsa ez a szókimondó elemzés a nem baloldali rokonszenvű laptól, amely így nem is annyira finom utalással arra emlékeztetne, hogy a jelenlegi államfő a Rotschild bankház egyik „üdvöskéje” volt, mielőtt a szocialista Francois Hollande elnök gazdasági tanácsadója lett.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a Le Monde teljesen más megközelítésből indul ki, az elemző szándéka is mintha komolyabb volna. Föltételezése szerint egy negyvenéves politikus újítóként igyekszik bemutatkozni, jelezni, hogy, egy korszak lezárult. Az okfejtés azt föltételezi, mintha Macron egy mérsékeltebb „politikai bombát” igyekezett volna robbantani, de kerülni a tetszetős kozmetikai műveleteket. Két - addig mértékadó - pártot állított félre. A szocialisták máris haldoklanak, a nyíltan jobboldali lepelben föllépő Republikánusok viszont igyekeznek „újjászületést” mímelni. A versailles-i kongresszus összetoborzásával az lehetett Macron szándéka, hogy jelezze, véget értek a mozdulatlanság esztendei. Mi lehet mindebben meglepő? A változtatási elképzelés hatszázról kevesebb mint négyszázra csökkentené a parlamenti képviselők számát, a szenátorokét összesen kétszázra. A viták legyenek lényegre törőbbek. Vajon, tette föl a kérdést Madame Fressoz, a lap egyik jeles vezércikkírója, a törekvés az volt-e, hogy eggyel több államfői szónoklat hangozzék-e el, vagy inkább „forradalmi változás” látszatát kelteni?

Az államelnök immár két hónapja szakadatlanul azzal tölti az idejét, hogy megváltoztassa a politikai berendezkedést. Hírmagyarázók szerint a Versailles-i monstre rendezvénynek a fő célja nem is volt egyéb, minthogy ráébresszen arra, túlságosan is sokáig tartott a mozdulatlanság, a könnyelmű időhúzás. Elkerülhetetlenül elérkezett a demokratikus intézményrendszer gyors levegőhöz juttatásának ideje. Meg kell szabadulni, méghozzá igen hamar, sok feudális kötöttségtől. Macron a jelek szerint úgy egy esztendei időt szán erre, amit megerősíteni látszik az is, hogy jövő nyárra újabb kongresszust hívna össze. Állítólag egyes állampolgárok is bombázzák beadványaikkal a közhivatalokat, gyors cselekedeteket sürgetnének. A valóság azonban kuszább ennél. Sokan vannak az ellenzők is, és ahogyan paprikásabbak a szembeszegülők, növekszik a feszültség is. Még az is lehet a folytatás, hogy az Élysée-palotának nem csupán folyamatos vitákra kell berendeznie, hanem - akár már jövőre - népszavazást írna ki.