Egy budapesti ismerősömnek meséltem nemrégiben egy szegedi, közel száznegyven négyzetméteres polgári lakásról, amely jó helyen található, és mindössze huszonötmillió forintért megvehető. Jártam benne, kifogástalan állapotban van, a viszonylag alacsony vételárat (és ebből még alkudni is lehet!) nem ez indokolja: fényévnyi távolságban vannak egymástól a vidéki és fővárosi lakásárak. Noha nem egy kelet-magyarországi zsáktelepülés ingatlanáról, hanem a régió- és tudásközpont pazar belvárosi lakásáról van szó, ennyi pénzért Budapesten egy másfél szobás otthont vehet valaki. Egyik építész ismerősöm fogalmazta meg nyers egyértelműséggel: egy lakás vagy ház értékét alapvetően az határozza meg, hol található. Nincs ebben semmi rendkívüli. A világon mindenütt ismert jelenség, hogy településtípusonként erős eltérést mutatnak az ingatlanárak. Nem feltétlenül és nem mindenkor igaz ez, de általánosságban mégis kijelenthető, hogy a kis községek lakóingatlan árai nagyságrendekkel elmaradnak a nagyvárosiakétól. Hogy ez az eltérés mekkora, már nagyon ország- és ezen belül területfüggő.
A sajtóban összehasonlíthatatlanul kevesebb szó esik arról, miképpen csökken a városok, megyék és országrészek népessége. Legalábbis ahhoz képest, hogy az elmúlt hét-nyolc évben – egyre gyorsuló, és egyre megállapíthatatlanabb ütemben – közel ötszázezer magyar választotta a külföldi munkavállalást. Ha a fejletlen és leszakadó országrészek népesedési adatait nézzük, akkor a pusztulás képeit látjuk. Egyfelől lényegesen kevesebb gyerek születik, mint ahányan elhaláloznak, másfelől sem az egyetemekről, sem főiskolákról, de azt hiszem már a középiskolákból sem mennek haza a fiatalok, mert pontosan tisztában vannak azzal: nincs miért. Az otthoni munkalehetőségek végtelenül korlátozottak. A kistelepüléseken az állam és az önkormányzat a legnagyobb munkaadó, mert ezek a gazdái a helyi bölcsődéknek, óvodáknak, iskoláknak, szociális és egészségügyi intézményeknek.
Ezer számra hozható példa arra, hogy a magángazdaság csak mutatóban van jelen a magyarországi kistelepüléseken. Sokszor a kis-, de még a nagyobb városok sem kivételek ez alól. Megfelelő számú vállalkozás hiányában olyan alacsony népességeltartó és -megtartó képességgel rendelkezik a hazai települések jelentős része, hogy más körülmények között népességfogyásuk még annál is sokkal drámaibb volna, mint amilyet az elmúlt egy-két évtizedben tapasztalhattunk.
A külföldi működő tőke magyarországi megtelepedéséből országrészek maradtak ki, és e téren nem sok változás várható. Ugyanakkor az is igaz, hogy a külföldi tulajdonban lévő cégek hiába állítják elő a hazai GDP közel kétharmadát, de összesen mintegy háromszázezer munkavállalónál nem foglalkoztatnak többet. Árnyalja a képet, hogy a külföldi cégeknek dolgozó hazai beszállítóknál foglalkoztatottak száma növeli ezt a számot.
A leszakadó, a társadalmi értelemben depresszióssá váló településeken, megyékben és országrészekben élők mozdulnának, ha tudnának. Mozgékonyságukat nagyban megkönnyítené, ha a tulajdonukban lévő ingatlanaikat olyan áron értékesíthetnék, amiből legalább a belépőt kifizethetnék egy dunántúli, vagy akár kecskeméti, szegedi, debreceni, netán békéscsabai lakásvásárláshoz. De erről szó sincs. Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, de akár Baranya kistelepülésein is olyan alacsonyak az ingatlanárak, amelyek végképp illúzióvá teszik, hogy az itt élők máshol folytassák életüket. Ott, ahol lenne munkahely, vele biztos havi jövedelem és átlagosnak mondható életszínvonal. E helyett életük folyamatos vegetálás, küzdelem a mindennapi túlélésért. Emberhez méltatlan élethelyzetekben élnek milliók országszerte.
Kétszintes, négyszobás, két fürdőszobás, kitűnő állapotban lévő házak három-négy millió forintért kaphatók Kelet-Magyarország kistelepülésein. Már ha van, aki megveszi. Többnyire nincs. Az ingatlanárak spirálja ezért kúszik feltartóztathatatlanul lefelé. Hiába mozdulnának az emberek: egyszerűen nem tudnak. Röghöz kötöttek, mert a magyarországi lakóingatlanok több mint 90 százaléka magántulajdonban van.
Idehaza a kiszámítható, megfizethető és mobilitást biztosító bérlakás-piacnak a körvonalai sem látszanak. A helyzetet nehezíti, hogy a jövedelmi szint egyelőre kevés esetben teszi lehetővé, hogy a munkát másutt kereső bérlakást fizessen magának.
Miközben természetesnek - illetve a mainál sokkal természetesebbnek - kellene lennie a belső népességmozgásnak, Magyarországon ez sokkal szerényebb mértékű, mint ami a hasonló fejlettségű uniós államokban tapasztalható, s ami a munka - és vele a megélhetési lehetőségek - megtalálásához nélkülözhetetlen volna. Szinte kizárólag ennek tudható be, hogy a keleti országrész nem ürült ki a mainál sokkal nagyobb mértékben. Az eladhatatlan vagy az olcsón értékesíthető magáningatlanok röghöz kötik gazdáikat. És ezt még tetézi, hogy az új lakóhelyválasztásnak feltétele volna a megfelelő szakképzettség, az újdonságok, és vele az átképzések iránti nyitottság is.
Amíg ez így van emberek százezreiről nem derül ki, volna-e merszük, erejük megváltoztatni az életüket.
