Most, hogy Áder János visszaküldte a lex csicskát (ezt most nagy kezdőbetűvel kellene írni?) a parlamentnek, eljött az ideje, hogy én is megtegyem ezt. Persze nekem semmiféle ilyen jogosítványom nincs, a magyar politika nem is osztott nekem lapot, mint ahogy más halandónak sem, mégis megteszem: más szempontok alapján, más megfontolások mentén, de jelezni kívánom a kifogásaimat. (De előtte még: ha valaki a nemzeti konzultációnak nevezett kormányzati trükköt a valódi érdeklődéssel azonosítaná, igyekszem rögzíteni: azokban a levelekben nem kérdések, hanem válaszok vannak, ha értik mire gondolok…)
Tudom, a magyar parlament nem nyelvi szempontból vizsgálja a jogszabályokat, ha ezt tenné, igyekezne érthetővé tenni azokat, de hagyjuk most az olcsó sztereotípiákat. Most ugyanis nem is magáról a törvényről van szó, illetve csak annyiban, hogy az éppen azt a területet hagyja szabad pályán, ami nekem a legfőbb bajom. Vagyis: nem tiltja meg, hogy olyan plakát kerüljön az utcára, amely diszkriminál, kihagy engem, megfoszt, nemlétező alannyá tesz. A Fidesz-féle, első körben elbukott törvény azt akarja megtiltani, hogy kampányidőszakon kívül politikai plakátokat helyezhessen ki bárki az utakra, leginkább persze Simicska Lajos. Vagy a Jobbik. Az előbbinek van helye rá, az utóbbinak van – van? – mondanivalója. Az előbbinek van pénze, az utóbbinak, na, azt nem tudjuk, de így együtt sok borsot tudnak törni a Fidesz és Orbán Viktor orra alá, és ez sehogy sem helyes. Ráadásul a Fidesz, bár ismétlem: most elbukott a törvény, mégis könnyen útitársra lelhet, hiszen a szocialistáknak is érdeke volna egy ilyen jogszabály létezése.
Talán ez is vezérelhette Kövér Lászlót, amikor nyilatkozatában arról beszélt, hogy még a nyáron, rendkívüli ülés keretében újra a parlament elé viszik a lex Csicskát. (Most legyen nagy kezdőbetűvel.) Az MSZP-nek ugyanis se plakát helye, se pénze, és bár a Fidesznek – kormánynak – mindkettőből szinte korlátlan van, de lám az érdekek mégis egybe tudnak esni. A kormányzók az ellenük indított támadások felületeit akarják bezárni, az MSZP viszont a sóherségből adódó hátrányos helyzetét szeretné megszüntetni. Ilyen alapon akár áderi színjátéknak lehetünk tanúi; én maximálisan megérteném, ha a szocialisták ebben az ügyben Fidesz-partnerré válnának. (Molnár Gyula nem véletlenül nyilatkozta a parlamenti szavazás után: attól, hogy nem szeretik Orbánt, sőt le akarják váltani, és Simicska a Fidesz ellenségévé vált, a vállalkozó – fideszül: oligarcha – nem lett a barátjuk. )
Újra elkalandoztam, pedig nem erről akartam írni. Hanem arról a tartalomról, ami a Jobbik plakátjain olvasható, és amely alapján állítom, kirekesztettnek érzem magam. Sőt, a helyzet ennél rosszabb, mondhatnám parlament után kiált, elvették a személyes névmásomat. A szöveg ugyanis azt mondja: MI, veletek együtt leváltjuk ŐKET. És én nem tartozom a mi-hez, nem is akarok, és nem vagyok része az ŐK-nek. Azaz, nem vagyok se velük, se azokkal. Egyedül pedig kevés vagyok, következésképp – ehelyütt – az ÉN nem működik. Nincs tehát személyes névmásom, így aztán nem is vagyok.
Tisztelt Parlament! Új magyar nyelvtan kell.
