A XX. századik egyik legszebb költeményében, a „Bartók” című versben Illyés Gyula azt írta:
„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,/ ami nekünk vigasz! / Azt! Földre hullt / pohár fölcsattanó / szitok-szavát... Illyés védelmébe veszi a disszonáns hangzásokban bővelkedő Bartók-zenét, hiszen a világban is ez uralkodik, ez illik hozzánk... Ez jutott eszembe a minap, amikor a Classica tévécsatornán, az avatott karmester, Zubin Mehta vezényelte Concertót hallgattam.
Disszonáns világban élünk. Azokban a napokban szinte nem volt este, hogy a híradók, legalább néhány percben ne számoltak volna be az ország valamely zugában zajló tüntetésről. Még a kormánytévék sem tudták elhallgatni a tényeket: hol ezernyien, hol csak százak voltak a haragos indulatúak. Idézem megint a költőt: „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,/ ami nekünk vigasz, / hogy van, van lelke még / a „nép”-nek, él a „nép” / s hangot ad! Az emberek háborognak, mint a földre hullt pohár csörömpölése hullámzik az utcákon a tiltakozás. Egyszer a demokrácia csorbítása, másszor a civilek megbélyegzése, vagy éppen a közpénzek szemérmetlen elherdálása miatt.
Disszonáns világban élünk. Itt nem a teljesítmény számít, hanem az összeköttetés. Nem a szaktudás érdemel elismerést, hanem a kapcsolatok. Bajom volt ezzel a rendszerváltást megelőző években is, pedig a késő kádári diktatúra éveiben már nem a párttag-könyv alapján osztották az elismerést, a lakás- vagy a Trabant kiutalást. Mintha visszafelé forogna az idő kereke, és nem áll meg. Politikusokat citálnak bíróság elé kreált ügyekben ítélkeznek a bírák...
Disszonáns világban élünk. Abban a minisztériumban, ahol Balog lelkész a tárcavezető nevesincs főtisztviselők egyike-másika havonként akár háromszor annyi pénzt visz haza, mint amennyit a főnöke. Nem a hétjegyű összegek okán berzenkedem, sokkal inkább azon, hogy mindez annál a tárcánál történik, ahol a betegek gyógyításával küszködő orvosok buzgalmát nem tudják megfizetni; annál a tárcánál, ahol minden tanévben kisebb-nagyobb összegeket lefaragnak az iskolák, az egyetemek amúgy sem bőséges költségvetéséből. Annál a tárcánál, ahol már nem is az útszélén hagyják, egyenesen árokba lökik a dolgozni képtelen embereket, a betegeket. Szomorú vagyok, hogy ilyen lett a társadalmunk természete.
Disszonáns világban élünk. Az iparkamara hozzá nem értő első embere mondja meg, mi legyen több tucat középiskola sorsa. Iparbárók szószólójaként nyilatkozik: túlképzés van. Szemellenzősen felkészített esztergályosok, marósok, festő-mázolók kellenek ennek az országnak, és nem érettségizett, kiművelt, nyelveket beszélő ifjúság, amely nyitott a világra. Az egykoron írási-olvasási-számolási gondokkal bajlódó festőt említi Illyés: "Picasso kétorrú hajadonai,/ hatlábú ménjei /tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni,/ amit mi elviseltünk, emberek..." De a festő ma rossz példa: nálunk narkós utcagyerek lehetne legfeljebb, mert a zseniket bolondok házába küldené az érzéketlenség.
Mondom, disszonáns világban élünk.
