Fordulat állt volna be csakugyan az Ötödik Köztársaság történelmének legbizarrabb államfő választási hadjáratában? A legfrissebb adatok azt jelzik, hogy Francois Fillon már az áprilisi első fordulóban a harmadik helyre szorul, és ezzel búcsúzhat a további küzdelmektől. Az álma, hogy az övé lehet az Élysée-palota, végképpen romokban. Az élre tört viszont, igaz, mindössze egy százalékos előnnyel Emmanuel Macron, akit egyelőre nehéz biztosan jellemezni, balközép politikus-e, vagy simán centrista. A derűlátó előrejelzések benne látják már Hollande utódát, ha igaz, a döntőben magabiztosan 65:35 arányban övé a győzelem a szélsőjobboldali Marine Le Pen fölött. Túlságosan is friss még ez az adat, hogy a megvalósulására mérget lehessen venni, de a párizsi politikában észlelhetők az új szelek.
Lélekbúvárnak csapott föl a Le Monde két jeles elemzője, azt kutatva, hogy Fillon, a nagyravágyó, milyen pszichével is indult csatába? Mintha nem is annyira politikai tétről volna szó, hanem jellemek összecsapásáról. A két újságíróhölgy könyvtárnyi irodalmat böngészett szorgalmasan, és ebből az derül ki, hogy ennek a törtető politikusnak valójában tériszonya van, sőt makacsul magába zárkózó. Ha kocsijának szürke üveg mögé rejtett volánja mögé ül, bizonytalan, kétkedő, eleve vesztesnek érzi magát. Amikor Nicolas Sarkozy miniszterelnökének nevezte ki, az első kormányülés után ő állítólag úgy távozott, hogy készségesen, mondhatni alázatosan, a hóna alatt cipelte az államfő felöltőjét.
Ha ez igaz, akkor a látszat szerint bármennyire is buzgón küzdött, Fillon valójában Sarkozy eszköze volt abban, hogy a 2012-ben vesztes ex-elnök a háttérből tovább irányíthassa az államügyeket. Ebből következően Fillon veresége valójában a Sarkozy korszak végét jelzi. Utalt erre az is, hogy amikor a családi korrupció vádja miatt sokan a jobboldali jelölt visszalépését követelték, a forma szerint a még nyeregben maradt Fillon támogatására Sarkozy hármas csúcstalálkozót igyekezett szervezni, ahol ő vezényelt volna Alain Juppé és Fillon részvételével, de a két odarendelt már nem engedelmeskedett. Sarkozy, mint meghatározó politikai tényező ezzel állítólag megszűnt létezni.
De hogyan tovább, mert bár pillanatnyilag Macron nyeregben látszik is, még nincs mindennek vége? Föltéve, ha köztársasági elnök lesz is, június közepén vár rá az első döntő küzdelem, az új nemzetgyűlés megválasztása, és hogy csakugyan ő kormányozhasson, szilárd parlamenti többséget kell maga mögé állítania. Ellenkező esetben béna államfő lehet. A legtöbb megfigyelő eddig erősen kételkedett abban, hogy Macronnak sikerül mindenben fölül kerekednie, de frissiben ez is kezd változni. Arra építik a derűlátást, hogy a változatosan alakult küzdelem jelentősen módosított a pártviszonyokon. is. A kétbalkezes Hollande-politika mögött, a Szocialista Párt meghatározó vezető gárdája, látván a kedvező lehetőségeket, állítólag kész Macron támogatására, és ha az új irányítás nem szocialista lesz is, igyekszik hangadó tényezőként átmenteni magát.
Ami pedig a másik oldalt, a vesztes konzervatívokat illeti, Sarkozy és Fillon makacssága miatt a régi konzervativizmus romokban, morzsákra hullt szét, a magát tömören csak Köztársaságiaknak nevező pártalakulat a gyakorlatban már nincs is, korábbi meghatározó potentátjainak javarésze állítólag ugyancsak jelentkezett Macronnál. Nem csupán abba nyugszik bele, hogy az Előre mozgalom vezetője legyen az Ötödik (Hatodik?) Köztársaság elnöke, legalábbis egy meghatározó többség végszükségben hajlandó az új majoritás mögé sorakozni, abban a reményben, hogy az nem szocialista lesz, hanem centrista.
De egyáltalán van-e esély arra, hogy francia közéletben ilyen változás következzék be? Amikor Hollande a Rotschild bankházból magához csábította Macront, az akkor még csak 39 éves fiatalembert, hogy legyen gazdasági tanácsadója, nem szervezte be őt szocialistának, meghagyta pártonkívülinek. Amikor meg már biztosan látható volt, hogy az Hollande-uralomnak, a baloldaliságnak visszavonhatatlanul vége, Macron formailag szakított az elnökkel is, „Előre” néven még nem pártot, csak politikai szervezetet alapított, sejtetve, hogy az egyszer „centrista” lesz. Így kezdett kialakulni az új legenda.
Igaz, az új viszonyokhoz megpróbált alkalmazkodni Hollande maga is. Elég későn ugyan, de diplomáciai kombinációkba kezdett. Sőt az első vonalban tartotta magát abban is, hogy mindennél szorosabb személyes kapcsolatot őrzött a nehézségek ellenére is újfent győzelem elé tekintő Merkel kancellárral, ápolva az Európai Unió jövőjét. Még hozzá azzal a szándékkal, hogy több sebességre átálló integrációt teremtenek, amely háttérbe szoríthatja az Orbán-féléket.
Ami pedig Franciaországot illeti, ez a tervek szerint épülő centrum még csak képzelet, formájának, még kevésbé a tartalmának egyelőre nyoma sincs. Ahhoz, hogy csakugyan valóság legyen, először is Macronnak győznie kell, majd viszonylag biztos parlamenti többséget is teremtenie. Utána derülhet ki, milyen is lehet ez a centrum, balközép-e, ami tiszta formában eléggé kétséges.