– Diplomás újságíró, marketing tanácsadó és operaénekes. Ilyen nehezen találta meg önmagát?
– Sokszerelmű ember vagyok, nem nagyon megy nekem az egy-ügyűség. Megpróbálok minél többet elfogadni abból, amit az élet ad, és minél többet megtapasztalni. Bármit csinálok, teljes erőbedobással teszem, de semmi sem köt le örökké.
– Amikor végzett a Zeneakadémián, föl se merült, hogy megpróbáljon bekerülni az Operaházba? Az ifjú énekesek szinte mind odavágynak.
– Először én is így gondoltam. Viszont az Operaházban elképesztően jó, Metropolitan-szintű fiatal baritonok vannak. Nem arról van szó, hogy féltem volna velük versenyre kelni, de egy jó marketinges tudja, hogy olyan piacot érdemes keresni, ahol kicsi a konkurencia. Azt a helyet próbáltam megtalálni a zenében, ahol igazán szükség van rám. Rengeteg tehetséges fiatallal jártam együtt a Zeneakadémiára, nekik akkor még a külföldi meghallgatásokon kívül nem volt módjuk a bemutatkozásra. Innentől egyértelmű volt, hogy csinálok egy új szellemű, fiatalokból álló operatársulatot fiataloknak, akik még nem értik, ezért nem is szeretik a komolyzenét. 2011-ben alapítottam meg a Moltoperát, az első csapat jobbára zeneakadémiai végzősökből állt, később tartottunk meghallgatásokat is. Nem csak a zenei tehetséget keresem, de azt is, hogy hasonlóan gondolkodjunk a zenéről, hasonló legyen a szakmai attitűdünk.
– Miben különböznek a Moltopera és az Operaház produkciói?
– Először is minket nem köt egy 130 éves, fantasztikus múlt. Sokkal szabadabban kísérletezhetünk, tarthatunk előadást akár egy kocsmában is. Fontos, hogy a Moltopera emberközeli legyen, ezért szeretjük nagyon a Királylépcsőnél épített színpadot, ahol 2014 óta játszunk rendszeresen. Megérthető darabok, fiatal művészek egy olyan helyszínen, ahol a közönség annyira közel ül, akár meg is érinthetnénk egymást. Ugyanez a koncepció Németországban, ahol 2014-ben alakult meg a Moltopera Germany, és Angliában, ahol 2015-ben jött létre a Moltopera UK. Nem muszáj az operának hatalmas díszleteket, statisztériát, tánckarokat felvonultatnia ahhoz, hogy izgalmas legyen. Szeretném, ha minél kevesebb tárgyi eszközt viszont annál több ötletet használnánk. Így könnyedén ki lehet vinni az előadást például a Szigetfesztiválra is
– Opera a Szigeten? Merész kísérlet.
– Merész, de sikeres. 2012-ben a Varázsfuvola volt az első produkciónk ott, a következő évben már az Operaház is fellépett, azóta mi vagyunk az Opera „előzenekara”. Az ő nevük behozza a közönséget, mi pedig megalapozzuk a hangulatot. A Szigeten élesen kiderül, mit fogadnak el a fiatalok és mit nem. Ha valami a Szigeten sikeres, az mindenhol sikeres lehet. Ráadásul a mi esetünkben ugyanolyan fazonok énekelnek a színpadon, mint akik a közönséget alkotják. Ez már önmagában elkezdi lebontani a műfajt övező sztereotípiákat.
– Én szeretem az operát, úgyhogy fogalmam sincs milyen sztereotípiákról beszél.
– Pedig közkeletűek: az opera unalmas, poros, élvezhetetlen, érthetetlen, és csak a sznobok élvezik. A tüdőbajos primadonna csúnya és kövér, a hősszerelmes vigyázzállásban epekedik, és akit leszúrtak, még tíz perc múlva is énekel. Mi iskolákban tartunk interaktív, drámapedagógiai módszerekkel teletűzdelt ifjúsági „beavató” előadásokat itthon és külföldön. Ennek során végigmegyünk ezeken a hiedelmeken, és megmutatjuk, mi miért tettük fel az életünket erre a műfajra, pedig nem vagyunk se sokkal idősebbek, se nagyon mások, mint ők. Az iskolákba rendszerint jeleneteket viszünk, szétszedjük, analizáljuk őket, és igyekszünk megértetni, mitől zseniálisak. Ha az operát dekódolni tudja, akár egy fiatal is szeretheti. Ha nem kap ehhez segítséget, kulcsot, zárva maradhat előtte a komolyzene ajtaja. Aztán rájöttünk, hogy az ilyen típusú előadások nem csak a fiataloknak hasznosak. 2013-ban a Pécsi Nemzeti Színház kért fel bennünket egy ifjúsági sorozatra, ahová tizenéves közönséget vártak. Ehelyett az első Bohémélet közönségének fele nyugdíjasokból állt, akik az unokáikat hozták el. Kicsit féltem, vajon az operarajongók előtt is működni fog-e a magyarázatokkal, narrációkkal kiegészített keresztmetszet, de várakozáson felüli siker volt. Akkor értettem meg, hogy az opera műfaja van annyira gazdag, hogy mindenki megtalálja benne a számára lebilincselőt. Aki először találkozik vele beavatót kap, aki sokadszor hallja, nagyszerű zenét.
– Van a Moltoperának saját repertoárja?
– Haydntől a kortársig sokféle darabot játszottunk már, és amit egyszer bemutattunk, azt két-három hét alatt fel tudjuk újítani. Van egy állandó szakmai stáb, a fellépők pedig abból a nagyjából ötven főből kerülnek ki, aki benne van a noteszomban. Csak olyan szerepeket adok fiatal énekeseknek, amikkel nem csak meg tudnak birkózni, de a legelőnyösebb oldalukat mutathatják meg. A régi tagok közül sokan már kirepültek, de éppen ez a cél: dobbantót adni a jövő tehetségei alá.
– A Facebook-on így mutatkozik be: „Heteroszexuális, nyelveket beszélő, háromdiplomás operaénekes vagyok”. Minek köszönhető a sorrend? Az került előre, amit a legfontosabbnak tart?
– Talán, amikor ezt írtam, sokat hallattam a hangomat melegjogi kérdésekben, és azért került ez előre, mert szerettem volna hangsúlyozni, nem az érintettség okán szólok. Szerintem éppen azért lehet hiteles, hogy szót emelek ezekben a kérdésekben, mert amúgy abszolút „kedvezményezett” állampolgár vagyok: fehér bőrű, keresztény értékrendben felnőtt, heteroszexuális budapesti értelmiségi férfi. Nem csak a zsidónak, romának, melegnek, muszlimnak kell harcolnia azért, hogy egyenrangú állampolgárnak ismerjék el, hanem azoknak is, akik nem „belülről” beszélnek. Így talán olyanok is elgondolkoznak rajta, akik egyébként lesöpörnék a témát az asztalról.
– Miért foglalkozik ilyesmivel? Mondhatná, hogy megvan a saját élete, ki lehet pipálni, mások meg boldoguljanak, ahogy tudnak.
– Annyira a többségi társadalomhoz tartozom, hogy szinte már ezzel vagyok kisebbségi. Ha úgy tetszik, ez ajándék, amit nem azért kaptam, hogy ne éljek vele. Engem nem aláznak meg, nem rekesztenek ki, nem zaklatnak – többet tehetek, mint akik rosszabb helyzetből indulnak. Pár év múlva gyerekeim lesznek. Mikor kezdjek el dolgozni azon, hogy ők boldogan élhessenek? Majd akkor, ha ők is beleütköznek azokba a problémákba, amiket ma is látunk? Akkor álljak ki a nők jogaiért, amikor – ne adja Isten – a lányomat megerőszakolják, és mindenki őt hibáztatja majd a történtekért? Meggyőződésem, hogy egy XXI. századi értelmiségi gondolkodónak kötelessége olyan üzeneteket közvetíteni a szűkebb és tágabb környezete felé, amelyek egy jobb világ megteremtését célozzák. Tudom, hogy hangyányi része vagyok csak a földkerekségnek, de egy mianmari kisgyerekhez képest talán nagyobb hatást tudok gyakorolni, ezért nagyobb a felelősségem is.
– A kollégáitól elvárja, hogy önhöz hasonlóan gondolkodjanak?
– A leghatározottabban nem. Mindenki véleményét tiszteletben tartom, amíg nem sért vele másokat. Súlyos hibát követnék el, ha politikai nézetek alapján húznék meg szakmai határokat.
– Homofóbbal vagy rasszistával – ha nem fröcsög teli szájjal – tudna együtt dolgozni?
– Nehéz erre válaszolni, mert úgy tapasztalom, hogy az igazán tehetséges művészeket ritkán ejtik rabul szélsőséges nézetek. Persze tudok olyan zseniális karmesterről, aki a náci párt tagja volt, ez is mutatja, hogy kivételek mindig vannak. Különben kérdezhette volna azt is, hogy tudnék-e dolgozni olyannal, aki veri a feleségét? Nos, tudnék, de nem ülnék le vele sörözni.
– Mi zavarja leginkább a mai Magyarországon?
– A hatékonytalanság. Utálom, ha negyven próbával oldunk meg egy előadást, amit tizenötből is meg lehetne, utálom, ha egy darab nem úgy sikerül, ahogy sikerülhetne, utálom, amikor egy énekes nem jut el oda, ahová eljuthatna. Utálom, ha valami csak ötven százalékos, noha simán összejöhetne a száz százalék is. Magyarországnak meg kell tanulnia igényesnek lenni, és ez csak úgy lehetséges, ha az emberek először önmagukon kezdik el.
– Harmincéves. Mit gondol, sokan gondolkoznak így az ön korosztályából?
– Nem, illetve igen, csak ők már többnyire nincsenek itthon. Ami többek közt azért szomorú, mert olyan lesz ez az ország húsz év múlva, amilyennek most formáljuk. Azok a gyerekek, akik most járnak iskolába olyan szavazók, olyan tanárok, olyan orvosok, olyan szakácsok lesznek, amilyennek most tanítjuk őket. A fiatalok, akik elmennek innen, nem most hiányoznak. Akkor fognak hiányozni, amikor családot alapítanak, gyerekeket szülnek és végleg kint maradnak. Aki elmegy, nem jókedvében megy el. Senki sem boldog attól, hogy itt kell hagynia apját-anyját, a barátait, a megszokott utcákat. Az utóbbi tizenöt év legnagyobb tragédiája, hogy hatszázezer ember vándorolt el az itthoni helyzet miatt, és ebben szerepe van a baloldalnak is dékástól, Gyurcsányostól, elempéstűl, emeszpéstűl.
– A rohamos elvándorlás az utóbbi 3-4 év fejleménye. Hogy jön ide Gyurcsány?
– Ha annyira jó lett volna előtte, még ma is a korábbi kormányzat vezetné az országot. De nem „elmúltnyócévezni” akarok. Arról beszélek, hogy a mai ideológiának és kormányzatnak nem volna annyi támogatója, ha lenne olyan opció, ami mellé nyugodt szívvel oda lehetne állni. Engem nem az érdekel, ki hazudik, ki lop, ki csal, hanem hogy neked mi a terved, te miben vagy más? Nem csak azért mennek el a fiatalok, mert most rossz, hanem mert nem hisznek, nem hihetnek benne, hogy lesz jobb.
– Való igaz, egy élhetetlen országban nem lehet élni. De kilencmillióan még mindig próbálkozunk.
– Az élhetetlenség rajtunk is múlik. Nem a háttérhatalmak tehetnek róla, nem is egy-egy politikus, hanem a bliccelő, aki megveri az ellenőrt, a hivatalnok, aki elhúzza az ügyintézést, a tanár, aki nem veszi komolyan a munkáját, és te, amikor nem igyekszel jóban lenni a szomszédoddal. Abban, hogy ilyenné váltunk, mindenki felelős, nem mutogathatunk mindig másra. Mi alakítjuk, egyes emberek a saját életünket, leginkább magunkra lehetünk büszkék és magunkra haragudhatunk. Nem hivatkozhatunk a turáni átokra, mindenki felelős azért, amit tesz, és azért is, amit nem tesz meg. Ha én itt akarok maradni, itt maradok, ha el akarok menni, elmegyek, de ez nem a kormányon múlik.
– És itt akar maradni?
– Az utóbbi két évben kétszer indultam el, egyszer Berlinbe, egyszer Koppenhágába. Mindkét alkalommal hazajöttem. Jelenleg úgy érzem, most Magyarországon van dolgom, itt a helyem. Ugyanakkor azt is érzem, hogy nagyon nagy szükségem van a világban lévő energiákra, épp ezért szeretnék olyan életet kialakítani, amiben sok külföldi és sok magyar létezés szerepel – rengeteg példa akad erre a művészek körében. De előfordulhat, hogy egy év múlva Párizsban fogok élni. Vagy már onnan is hazajöttem.
