Ismét gazdaságfilozófiát váltott a kormány. Nem nagyot, kicsit. S tette mindezt csendben, visszafogottan.
2016 utolsó napjaiban, a gazdasági kérdésekben csekély jártasságot felmutató miniszterelnökünk kinyilvánította óhaját, hogy nullás költségvetést kíván. Meg is magyarázta, azt szeretné, ha kormány nem költene többet, mint amennyi pénzt beszed. De nem restellt némileg puhítani is a "nullás költségvetés" vízióján, amikor hozzáfűzte, hogy az elkövetkező pár év várható gazdasági fellendülésének fényében ez nem tűnik megvalósíthatatlannak. A pár év "fényének" emlegetése az orbáni szóhasználatot jól ismerők számára nyilvánvalóvá tette, hogy a kormányfőnek halvány elképzelése sincs arról, mikor valósulhat meg a nagyfokú költségvetési fegyelmet megkívánó cél.
Akár le is mondhattunk volna e bejelentés tartalmának boncolgatásáról, elraktározván a nullás költségvetés óhaját a miniszterelnök megszokott nagyotmondásai közé, ha - köszönhetően a mezőgazdaság idei kiváló teljesítmények, és annak, hogy néhány szolgáltatás jó évet fogott ki -, tavaly novemberben nem produkált volna a magyar gazdaság számottevő költségvetési többletet. Ez egyben alkalmat adott arra, hogy a gyengébben muzsikálók ne ácsingózzanak a kasszánál soron kívüli támogatásért, nem nyújtsák a tenyerüket néhány milliárd forintos "alamizsnáért." Látva a gazdasági adatokat, a kormányfő szíve meglágyult, és alighanem abban a pillanatban utasította a nemzetgazdaságért felelős, miniszterét, azonnal ossza ki azt a pár száz milliárdot. Ez az utasítás pedig felért egy paradigmaváltással: a nullás költségvetés feladásával.
Pedig a cél nem volt bolondság. Kormányzati propagandának sem lett volna utolsó, hogy az ország minden trükk nélkül képes saját erejéből megszabadulni az évtizedek óta nyomasztó adósságtehertől, ehhez talán a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának elkobzására sem lett volna szükség. Orbánék úgy viselkedtek, mint akiket megcsapott a pénzszaga: képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek, hiszen regnálásuk alatt még soha nem szembesültek ekkora költségvetési többlettel.
De híre ment az osztogatásnak. A sorban állók közül a legelkeseredettebbnek az alulfinanszírozott egészségügy tűnt, sikerült annyi pénzt kisírniuk, amivel csökkenteni lehetett a kórházak adósság állományát. A kasszánál a következő kliens a belügyi tárca volt, ők már kissé követelőzőbbnek tűntek, nem restelltek a "migráns-kérdés" veszélyeire hivatkozva újabb pénzekért folyamodni. Az odaítélt milliárdokból a még megmaradt menekülttáborok lakóinak életkörülményei jottányit sem javulnak, és a déli határok kerítése mentén járőröző, odavezényelt katonák és rendőrök átmeneti elhelyezése sem oldódhat meg ennyi pénzből.
A leginkább követelőző azonban az Eximbank volt. Az eredetileg a magyar vállalkozások külpiaci megjelenésére szakosodott állami bank tőkeemelésre vágyott, akárcsak egy esztendővel korábban, s kapott is több mint 40 milliárdot. Az eredeti céljaitól eltérően a vállalkozóknak olcsó hitelt is nyújtó pénzintézet valóban rászorult egy kis költségvetési injekcióra, hiszen ők finanszírozták meg a kormány szórakoztató és lejárató szócsövévé süllyedt TV2 megvásárlását Vajna Andrásnak, és aligha tévedünk abban, hogy a maffiaállam egyéb prominenseinek is jól jöhet a bank egy kis olcsó pénze, ha be akarják vásárolni magukat cégbe, társaságba, vállalkozásba, kastély felújításba. Az Eximbak tevékenységének elszámolására már az Unió statisztikai hivatala is felfigyelt, s magyarázatot követelt. A teljes elmarasztalásra még várni kell. De legyünk nyugodtak, nagy baj nem lehet. Varga Mihály nyugodtan nyilatkozza: "Csapataink harcban állnak."
