Egy elbeszélésben megragadni és megérzékíteni az író és közönsége jelenkorát, még mielőtt az egy másik korszak határát átlépi. Nem kivárva ama „szükséges történelmi távolságot”, ahonnan hátranézve megrajzolható egy-egy adott történelmi korszak már kihűlt és láthatóvá jegecesedett domborzata, hanem leereszkedve a jelenkor vulkánjának közepére, valamilyen biztonságosnak tűnő keszon segítségével, s onnan tudósítani annak a hullámzó és még forró láva anyagáról és dinamikájáról. Mégpedig úgy, hogy közben – különben nem készülhetne el a nagy tudósítás – a jelentésíró mégsem semmisül meg a tudósítása anyagának forró lávatüzében –, ezért a korszaka katlanából kimentett nagy látlelet-regény az írója túlélésének önéletrajzi tanúsítványa is egyben. (Ezért szokott mifelénk ez a teljesítmény inkább a rövidebb és intenzívebb, noha a természeténél fogva a csak védőkeszon nélkül művelhető líra műfajában sikerülni Adynak, József Attilának, Radnóti Miklósnak, igaz, a túlélést többnyire elmellőzve.) Ugyanis a saját kora még ki nem hűlt anyagának mélyeibe lehatoló utazó olyan hiteles képet-tudást hagyományozhat minden későbbi kor olvasója számára, amelyet ama „történelmi távlat” korszak-elcsúszásai még nem manipulálhatnak, ezért az esztétikai érték egybeolvad a dokumentum friss és autentikus hitelével. Szomory Dezsőnek ilyen látleletet sikerült megrögzítenie A tudósokkal.
Romok alól az MTA-ba
Megcsinálta. Kész volt vele, s az utolsó pillanatban mégis kiengedte a kezei közül. S ezért ma, mint egy Titanicról annak idején lesodródott poggyászt, úgy halászhatjuk föl a felszínre, 120 év után. Lehet kincsvadász módjára örülni a ritka és rendkívül értékes leletnek, azonban a kezünkbe került ritka és nagy értékű kincs inkább a kárt becsüli föl. Nevezetesen, hogy ez a most előkerült nagyregény nem fejthette ki a hatását az elmúlt majdnem másfél évszázad alatt, s ezen bármilyen – noha igen kétséges – posztumusz recepció sem segíthet. Ugyanis ez a rendkívüli tapasztalat, tudás nem szervült be az irodalmi és az annál szélesebb magyar köztudatba, s ezért különleges látlelete, módszere, építkezési módja nem teremtett mintát: nem került be a magyar kultúra látásába. Akárcsak a regény címe – mint például Móricz Zsigmond Rokonokja – nem homogenizálódhatott jelenséget megtestesítő fogalommá.
Szomory, más korábbi műveivel szemben, ezt a munkáját egyszer sem idézte meg. Noha kéziratát megőrizte és mindvégig magánál tartotta. Magával vitte a regényre teljes paksamétáját is 1944 őszén a Szent István körút 13. számú csillagos házba, utolsó előtti tartózkodási helyére, amelyet később bombatalálat ért, s a ház omladékai közül kaparta ki, más töredékekkel együtt, az író unokaöccse, Szomory László, 1945 februárjában, hogy azután fia, Szomory György, juttassa el a kézirategyüttest az MTA Kézirattárába.
Mi az oka, hogy Szomory nem tett kísérletet a 24-25-26 évesen elért csúcsteljesítmény megismétlésére? Lehet, a fiatal élet roppant energiakoncentrációja megismétlésére nem volt még egyszer képes, s ezt a professzionális író pontosan felmérte, s nem bocsátkozott eleve kudarcra ítélt kalandokba. Vagy később, a már novellásköteteket publikáló, zajos színházi bemutatók hőse (nemcsak a darabjait írta meg, de aktívan részt vett a bemutatók próbáin is) nem talált kellő elvonultságot, hogy hasonló elmélyültségű művet hozzon létre. Vagy: anyagilag nem engedhette meg magának ezt a luxust még egyszer. (A párizsi regény egyúttal a koplalás regénye is.) A többi nagyobb terjedelmű prózája – akár a magyar prózairodalom java – tárcaterjedelmű folytatásokban jelent meg napilapokban vagy a Nyugatban (amely kéthetente jelent meg, amikor Szomory publikált benne).
Nem fikció
A tudósok regényideje, akár a helyszíne – az 1865-ben felavatott Magyar Tudományos Akadémia épülete s a köré világvárosiasodó Pest, 1873-tól Budapest – pontosan behatárolható. Az elbeszélés tengelyébe állított nem fikciós, hanem szigorúan helyhez és időhöz kötött esemény – Arany János szobrának felállítása a Múzeumkertben – jelzi ezt az egyszerre történelmi és irodalom(szellem-)történeti időt: 1893. Azonban a regény az előző két évtizedet is magába homogenizálja, aminek éppen ez a szobor(kánon)avatás a csúcspontja. Ez a kor, amiben Szomory Dezső megkezdte újságírói/értelmiségi pályáját, s amelynek mozgásait, előzményeit önkéntelenül is megtanulta, magáévá tette a szerkesztőségekben és kávéházakban, ahol írástudói hivatását indította, s e „kulturális erőterek” markáns figuráival be is népesítette a regényét. (Jókai, Mikszáth, Ábrányi Emil, Kemény Zsigmond, Palágyi Lajos, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt alakjai rémlenek föl a tudatos elmaszkírozások alól.)
A magyar irodalom (kultúra) fényes lapjai – a reformkor és a Nyugat, az Ady fémjelezte modern kor között lezajlott fél évszázad meglehetősen homályosan maradt a köztudatban. Petőfi-epigonok, hamis és középszerű népnemzeti dilettánsok nyomot nem hagyó korának ismerik (remélhetőleg) az érettségire készülők, és a magasabb fokozatú tanintézményekbe felvételi vizsgák útján bejutni vágyók. Egy korszak, amiben nem történt semmi, különösen olyasmi nem, ami tovább élt és hatott volna. Azonban a hiány, a nem történés, a nem haladás is mozgás, ha nem is előre. S a hatás, ami nem pozitív, hanem negatív: szintén hatás. S ezzel nemcsak a saját korát határozza meg, hanem mindazokat is, amelyek utána következtek. Éppen ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, ha nem többet, mint a szerencsés és fénylő korszakok, amelyeket progresszívnak, előrelendítőnek ismerünk.
Szomory a regényen végigfutó sok-sok szál egyikében – és az a 21. századi olvasat számára megdöbbentően igazoló revelációként érzékíti meg a magyar szellemi élet nagy fordulatát és annak szerkezetét. Pékmester Endre, a regény főhőse először „sameszként” kezd dolgozni Ádám Ferenc, a regénybeli Magyar Tudományos Akadémia elnöke mellett. Ő gyűjti az anyagot főnöke nagy művéhez - aki egyben a felesége révén egyúttal felszarvazott férj, s majd a lánya révén később apósa is lesz. Az általa gyűjtött és kivonatolt anyagot Ádám Ferenc extázissá forrósodó lendülettel és fennkölten szárnyaló ódai stílusban veti papírra. Az MTA-elnök megőrülése és halála után Pékmester ellopja a kéziratot, s átírja – tartalmában és stílusában egyaránt. Pékmester az életesélyeket lemondó és pesszimista rendszerbe foglaló filozófiát, a világ megjavíthatóságát és megvalósíthatóságát hirdető ígéretévé fordítja át – a lírai sallangoktól lecsupaszítva, s pragmatikusabb és célratörőbb elbeszélésmódban. Mi más ez, amit 100 év múltán „szétszálazás és újraszövés” (vagy, ha úgy tetszik Jacques Derrida-i dekonstrukció) metaforája. Különösen, ha a címe a regényfikcióban: Az új Magyarország eredete.
A tudósok befejező képe még ezt a prófétai előrelátást is felülmúlja. Már régen mocorog a jelző, de most már muszáj elővenni és alkalmazni: Szomory zseniális, s a téma eredőihez képest, apokaliptikus víziójában olyasmit fest le, ami három évtizeddel később a valóságban is bekövetkezett, szinte kísértetiesen azonos helyszíneken. (A puszta kronológia szerint három évtized múlva, de ezt az alig több mint egy emberöltőnyi idő is elképzelhetetlenül töménnyé sűrűsödött az éppen a regényben ábrázolt familiáris kisvárosi viszonyokhoz képest.) A regény utolsó fejezete ugyanis a magyar forradalmak korát vizionálja: 1918 és 1919 kaotikus tömegmozgalmait, a maga véres, gőzös hangulatában, sőt: szinte dokumentatív képszerűségében. Ide fut ki Pékmester Endre vakmerő életprogramja. Azaz: az író kimondja, vagy inkább: vizionálja, jóslatát Magyarország „vérátömlesztés” útján szétszálazó és újraszövő megújításáról: - ez a nagy kísérlet tragikusan széttöri a változtatók egyéni sorsát és visszaveti őket – a Korrobori-viszony mindkét partnerét: magyarokat és zsidókat – eredendő „sorstalanságukba”. (Vajon Szomory felidézte-e korai művének látomásait, amikor azok Budapest utcáin életre keltek? Távolmaradását a forradalmi eseményektől – és egész életében, mindenfajta politika nyelvére lefordítható gesztustól – talán ez a sámáni képességekkel megtapasztalt élmény is magyarázta.)
Prófétai hitellel
A 19. század végén írt A tudósok nem jelent meg az egész 20. században, hogy majd a 21. második évtizedében váljon a jelenkor olvasói számára a magyar irodalom oly hiányzó nagyregényévé. Kivárta és minőségében kibírta az idők roppant ívét, amikor az ezalatt legörgött történelem tanulságai átitatták az elbeszélést prófétai hitellel s a kezdetek kezdetének hiteles rajzával. Hiszen Szomory Dezső az 1870-es, 1880-as évek álmos, úgynevezett aranykorának joviális kisstílű perlekedéseiben látta meg a modernné váló Magyarország óvatos eredményeivel párhuzamosan növekvő árnyékot, amely végül tragikus végzetté növekedett. Ugyanis a mai olvasó már azt is tudja, hogy mivé fejlődött a magyar történelem ama forradalmi kísérletek fordulata után, amelyeknek felvöröslő pírja bevonja a regény utolsó jelenetét.
(A folyamat egy korszak-ugrással magát az írót is elpusztította, oly megalázóan méltatlanul. Vajon Szomory 1944 őszén gondolt-e korai prófétálása és sorstalanná váló sorsa eredendő összefüggésére, miközben a kéziratot óbudai otthonából a sárga csillaggal megjelölt házba menekítendő, magához vette?) E látnoki aktualitása miatt kívánok – a tudósi objektivitás maszkját félredobva, A tudósoknak (és írójának) posztumusz recepciót és kánonba rendeződést – mert páratlan, sőt: példátlan a lelet maisága.
Hiszen mindezt a mai helyzet még tovább élezi-aktualizálja. Amikor a magyar kultúra ügye, állapota, humán értelmiségünk egzisztenciális lerongyolódása és függőségbe vertsége, a maga önsorsrontó következményeivel – mint egy danse macabre visszakanyarodó gyilkos ölelése – éppen azokhoz a rendies formákhoz, állapotokhoz és viszonyokhoz tért vissza, ahonnan az 1870-es, 1880-as években elindult - ahogy ezt Szomory a szemtanú hitelességével és sietősségével e nagy formátumú epikába rögzítette.
Mind az újra kifejlődő-megismétlődő krónika értelmezéséhez, s mind annak a fejleményei felismeréséhez – minden rosszban van valami jó, vagy inkább: tanulságos – nélkülözhetetlen lesz A tudósokból kinyerhető oly végzetesen időtállónak bizonyuló tudás és tapasztalat.
