A négyéves Zakariya ma a szír-török határ menti városban, Reyhanliban él szüleivel és bátyjával. Városi lakásuk helyett most egy egykori csirketelep egyik ólját bérlik, havi 200 török líráért, nagyjából 18 ezer forintért. Um Omar, az édesanya, aki a közösségben nevét szokás szerint legnagyobb fiúgyermeke után kapta, a lehetőségekhez mérten pedáns rendben tartja a hajlékot. A ház körül hosszú köteleken lógnak a frissen mosott ruhák.
Tavaly tavasszal indult neki az édesapa, hogy új, biztonságos helyet keressen a családjának. A szülők úgy állapodtak meg, hogy két hónap után visszamegy értük és az édesanya a két kisgyerekkel együtt jön vele tovább Törökországba. Időközben azonban, 2015 júniusában a török kormány szakított a nyitott határ politikájával. A világsajtót is bejárták a képek, melyeken a bombázások elől menekülők ledöntik a hevenyészett határzárat és kétségbeesetten futnak a biztonság felé. Azóta a határ teljesen lezárult, a háborúból menekülni szándékozóknak csak a csempészek mutatnak utat.
Az egyre hevesebb légitámadások miatt Um Omar nem sokkal a két hónap letelte előtt szembesült a helyzettel, hogy férje nem tud visszamenni értük, otthonuk pedig megsemmisült. Egyik nagynénjével keltek útnak, a két kisfiúval gyalogszerrel tették meg a határig az utat. Bár közúton nem lett volna sok a 62 kilométer, a kormányerők helikoptereiről érkező támadások miatt jóval tovább tartott. A határnál csempészt fogadtak. Az asszonyokért 80 dollárt kért, a gyerekek a szokásjog alapján ingyen mehettek.
A senki földje Szíria és Törökország között 5 kilométer, mindkét szélén magas, szögesdrótos kerítéssel. A török katonaság a dombokra telepített állásokból próbálja hermetikusan elzárni a háborús övezetet. A csempészek – szintén a szokásoknak megfelelően – az átkelésért csak egyszer számítanak díjat, akárhány próbálkozást nyitva hagyva. Um Omar már harmadszorra indult el, hogy a gyerekeket biztonságba helyezze, mikor ismét lebuktak. Végső kétségbeesésében az édesapjától kapott utolsó 180 dollárját vette elő, aminek hatására a török katonák végre szemet hunytak és átengedték őket.
Békében élni
A kedélyes, hatalmas barna szemű, mosolygós, alig 27 éves asszony ma már nevetve meséli a történetet. De a szája megrándul, mikor a sokszori hiábavaló próbálkozásról beszél. Zakariya már talán semmire sem emlékszik a történtekből. Fecsegve bújik édesanyja ölébe, majd aprócska lábain fut egy kört a ház körül. Viszi a hírt a szomszédoknak, hogy a vendégektől kapott kekszet.
Um Omart a szülei és bátyjai is családostul követték. A hat felnőtt öt gyermekkel érkezett nyár végén Reyhanliba, aztán ősz elején úgy döntöttek, tovább mennek Európa felé. A nagyszülők őket is magukkal akarták vinni, de anyósa olyan hevesen ellenezte, hogy végül maradtak. A nagyszülők és a nagybácsik-nagynénik-unokatestvérek tavaly ősszel szerencsésen megérkeztek Németországba. Az egyik gyerek balesete, és az ebből eredő műtétek miatt az egész család két hete soron kívül megkapta a menedékjogot, bő egy éves várakozás után.
- Melyik városban vannak? – kérdezem a fiatalasszonyt.
- Hirtelen nem is tudom, mi úgyis itt maradunk – mondja. Európa nem perspektíva. Messze van, veszélyes az út, a megélhetés kétséges. Még az is előfordulhat, hogy a szüleim is visszatérnek. 54 éves a mama, nagyon szenved a honvágytól.
Ahogy meséli tovább a történetüket, egyértelművé válik, hogy Törökország és Németország között nem nagy a különbség a szír menekültek számára. Az egyik helyen, ahogy Um Omar kőműves férje is, ha másként nem, legalább feketén dolgozhatnak; a másik helyen ugyan kapnak ellátást, de a körülmények messze állnak attól, amit a háború elvett tőlük.
- Pedig mi nem kérünk semmit. Csak dolgozni és élni szeretnénk. Nem kérünk segítséget, csak békében akarjuk nevelni a gyerekeinket, a magunk erejére támaszkodva - sóhajt Um Omar.
Új világrend
A hagyományos szír családmodell sokban hasonlít arra, ami Közép-Kelet-Európában is általános volt a háború előtt. Míg Magyarországon a negyvenes évek előtt 27 százalék körül volt a nők foglalkoztatottsága, Szíriában ez a háború előtt már 23 százalék volt. A lányok húszas éveik elején férjhez mentek, majd gyereket szültek, elsődleges feladatuk az otthon fenntartása volt. A férj becsületbeli kötelességének tartotta, hogy a családja számára megteremtse a megélhetéshez szükséges anyagiakat. Az utolsó szögig az ő feladata volt az otthon költségeinek viselése. A korábbi magyarországi gyakorlattal ellentétben, ha egy asszony az otthoni teendők mellett pénzt is keresett, az egész keresete őt illette meg; az íratlan szabályok alapján tilos volt a mindennapi megélhetésre költenie belőle.
Mára ez sokat változott. Az asszonyok a napi betevő érdekében szintén kénytelenek munkát vállalni, akár takarítással, akár szellemi munkával keresik meg a kenyeret, jelentős hézagot töltenek be a családi költségvetésben. Um Omar is dolgozni kezdett Reyhanliban, az egyik helyi iskolában vállalt munkát. A napi 10 órás takarításért és karbantartásért ígért 600 lírás fizetés kecsegtetőnek tűnt, azonban a kifizetéssel akadtak problémák. A bér jelentős részét azok a tanárok adták össze, akiknek a tantermeit takarította – ők pedig a szívélyes és barátságos viszony ellenére, gyakran visszatartották a pénzt.
A takarítással töltött fél év alatt jó, ha a havi 4-500 líra kerülhetett a családi kasszába. Um Omar aztán, mikor egyáltalán nem akarták kifizetni a bérét, otthagyta a munkahelyet. Míg erről beszélgetünk, egyik kísérőm készségesen felajánlja, hogy a munkahelyéül szolgáló apró szállodába beajánlja takarítani. Ott is két-három asszony dolgozik. A közösség így próbálja segíteni a családosokat.
"Családbarát" munkahely
Um Omar komolyan elgondolkozik az ajánlaton, és időt kér, hogy megbeszélje a férjével. A gyerek önmagában nem jelent problémát, hiszen az iskolai takarítással töltött 10 órás munkaidő alatt is vele voltak a gyerekek.
Visszagondolok a szállodára, ahol magam is laktam. A konyhán dolgozó nők egyike egy 8 hónapos kislánnyal jár dolgozni. A hatalmas, barna szemeivel a világra csodálkozó apróságot először az egyik hotelportás kezében láttam. Megszokott dolog, hogy a közösség valamelyik többé-kevésbé ráérő tagja, míg az édesanya épp olyan munkát végez, amihez mindkét kezére szükség van, ölben hordozva vigyáz az apróságokra. Nem volt szokatlan az sem, amikor az egyik tulajdonos 13 éves kiskamasz fia etette a rá bízott kislányt. A gyerek arrafelé a legfőbb érték.
Az évezredes beidegződések következtében a nők státuszában még mindig jelentős szerepet játszik a gyerek, a népes család. A nők összefogása kézzel fogható a telepen is. Ahogy beléptünk a kis lakásba, a szomszédok sorra jöttek ellenőrizni, hogy Um Omar vajon rendben van-e, kik a látogatói. A nő mosolyogva köszönte meg a figyelmet és mindenkit megnyugtatott, csak egy újságíró jött hozzá, minden rendben van.
Gesztikuláló karján a csuklójáig érő ruha ujjának sok száz lírás abaya gyöngyhímzéses díszítése még az egykori jóllétről tanúskodik.
