Szkéné Színház;Kutyaharapás;

A banditák képtelenek együttműködni FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA

- Hétköznapi gengszterizmus

Mindent túlspilázó, primadonna érzékenységű, egy nagyobb balhéra kiéhezett, mégis kétbalkezes gengszterek tobzódnak a Szkéné Színházban, Székely Csaba új darabjának, a Kutyaharapásnak az előadásában.

Mindent túlspilázó, primadonna érzékenységű, egy nagyobb balhéra kiéhezett, mégis kétbalkezes gengszterek tobzódnak a Szkéné Színházban, Székely Csaba új darabjának, a Kutyaharapásnak az előadásában. Önimádóak, de bajuk is van magukkal. Meg legfőképpen a többiekkel. Összeférhetetlenek, bár együtt kellene működniük egy fifikásan kivitelezendő bankrablásban. De hát állandóan perpatvaroznak, összeugranak, amikor elpróbálják a nagyszabású, három perc alatt az óramű pontosságával megvalósítandó rablást, egyfolytában megsértődnek, a társaikra mutogatnak, sőt üvöltenek, ha valami nem jön össze, kicsit olyanok, mint a dilettáns mesteremberek, amikor színjátszásba fognak a Szentivánéji álomban, csak bennük jókora az akarás és a szeretet, itt pedig a széthúzás dominál, amiből persze szétesés és tehetetlenség lesz. Meg kudarc. Aki országallegóriát vél felfedezni, nem téved. Ez azonban közel sem olyan erős, mint Székely úgynevezett Bányatrilógiájában, a Bányavirágban, a Bányavakságban és a Bányavízben.

Amikor az elsővel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója a budapesti Nemzetiben vendégszerepelt, az egészen frenetikus siker, és heuréka élmény volt. A rendezőt, Sebestyén Abát, rögvest megkérte az akkor még direktor Alföldi Róbert, hogy nálunk is állítsa színpadra a darabot, ami a hétköznapok abszurditását olyan elementárisan ábrázolja, hogy egyszerre röhögtet a kifulladásig, miközben korhű képet fest az elbutuló elnyomorodásról, a végletes kiszolgáltatottságról, a totális, önpusztítással is együtt járó kilátástalanságról. Sokak érzését megdöbbentően telibe találja, ugyanakkor halmozza a tébolyultabbnál tébolyultabb ötleteket, melyektől tényleg a hasunkat fogjuk a nevetéstől, csak közben olyan drasztikus gyomrosokat is behúz, hogy akár bőghetnékünk is támadhat a fájdalomtól. Az Alföldi érának előadásai közül a magyarországi Bányavirág élt legtovább, mert a Játékszín átvette, és nagy sikerrel játszotta. De Csizmadia Tibor megrendezte a teljes trilógiát, melynek első részét a Pinceszínházban, a másik kettőt pedig a Szkénében tűzték műsorra, így logikus, hogy az új Székely darabot, a Kutyaharapást is ott mutatták be. A cím erőteljesen emlékeztet Tarantino első egész estés kultusz filmmé vált alkotására, a Kutyaszorítóban-ra, ami ugyancsak hasonló gengszter sztorin keresztül beszél a végletesen eldurvult, szanaszét esett világról. Ez a világ már régóta a miénk is, így nem kellett adaptálni, csak némileg magyar megfelelőjét megteremteni.

Nem vált ütőssé a darab, mint az eddigiek, de ez is fölöttébb szórakoztató. Ha nem is összetett, de érdekes figurákkal van tele, jól játszható fazonokkal, akiket hatalmas kedvvel alakítanak a színészek. A társadalmi töltet az eddigieknél jóval kevesebb, de azért vannak szép számmal áthallások. És naná, hogy ezek közé tartozik az is, hogy a banda tagjai képtelenek hatékony csapattá formálódni. Szinte mindenki már egyénileg is szétesett, a sok zakkant személyiségből lehetetlenség is, hogy működőképes, egy irányba húzó, társaság formálódjon. Szikszai Rémusz rendezőként viszont bámulatos csapatot verbuvált a Szkéné, a Vádli Társulás, a Jászai Mari Színház együttműködésével. Azonos stílusban játszani képes, egymást inspiráló színészek folytatnak ritkaságszámba menő, irigylésre méltóan szép csapatjátékot, és ez megrendítő közlendő nélkül is igencsak élvezetessé teszi az estét. Nevezhetjük akár viszonylag könnyed szórakoztatásnak is, ami azért nyomokban súlyos társadalmi kérdéseket tartalmaz.

Lényegében visszafelé pereg a történet, vérző, meglőtt embert látunk, a Szerb becenévre hallgatót, Nagypál Gábor megformálásában, akiről hamarosan kiderül, hogy a bandába beépült rendőr, és az is világossá válik, hogy az akció sem a bűnözők, sem a rendőrség részéről nem volt sikeres, mindenki mindent elfuserált. És látjuk a banda egyik oszlopos tagját, Mucsi Zoltán megszemélyesítésében, a Románt, aki próbálja csitítgatni, vigasztalni, kötszerrel és orvossal kecsegtetni a Szerbet. Mucsi lényegében a Jancsó filmekből megismert, örökké zsörtölődő, sértődésre bármikor okot találó figurát adja. Van is egy jelenet, amikor szóba kerül egy színész, akit, ha jól emlékszem, Mucsi Jánosként aposztrofálnak, és a Román teljesen kiakad, hogy az Zoltán, de tántoríthatatlanul bizonygatják neki, hogy az nem úgy van, ő pedig egyre idegesebb lesz, már szinte a plafonon van, és üvölt, ahogy csak a torkán kifér, ezzel illusztrálja, hogy Mucsi Zoltán a legtöbbet filmen káromkodó magyar színész, miközben a többiek is valóságos káromkodás halmazt, szitokszó áradatot zúdítanak rá. Csaknem bohóctréfaszerű parádés jelenet kerekedik ki ebből, hasonló vagy azért nem feltétlen ennyire jó jelenetek füzéréből áll, ha nem is mindig áll össze, a produkció.

Fodor Tamás az alvilágban legendás Dzsó bácsi, a góré, aki olykor látszólagos nyájassága ellenére dermesztően hidegvérű fickó, akármikor képes ölni is, ha úgy adódik. De már némiképp fásult, át akarja adni az üzletmenetet a Kicsidzsónak hívott fiának, aki Bercsényi Péter alakításában, meglehetősen ügyefogyottnak tűnik a feladathoz. Egy nagy balhén szeretné megszedni magát, és aztán elhúzna Thaiföldre. Király Attila az Ukrán, a dühösen szélsőjobbos pasas, neki a Saul fia nem magyar film, mert ami zsidókról szól, azt nem tartja annak. Kéne szerinte olyan igazán 'hú de magyar' filmeket csinálni. Kaszás Gergő Cigányként kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzéssel egyaránt küzd. Katona László Tótként bármibe belekotnyeleskedik, és ettől még nagyobb lesz a téboly. Zsidóként Szikszai Rémusz értelmiségi szemléletet próbál képviselni, de az ég egy adta világon semmire nem megy vele. Kovács Krisztiánt balfék rendőrként jócskán megkínozzák. Berkovics ezredesként Kardos Róbert ad a beépített hekusnak használhatatlan tanácsokat.

Végül mindenki kinyiffan, és naná, hogy senki sem természetes halállal. Farkastörvények uralkodnak, az elembertelenedett emberek számára már nem érték az élet, bárkiét erkölcsi skrupulusok nélkül, könnyedén elveszik, de cserébe, nekik is hirtelen váratlansággal meg kell válniuk tőle. És ez a mind hétköznapibb gengszterizmus egyre csak szedi és szedi az áldozatait.

Javítóintézeti nevelésre, illetve letöltendő szabadságvesztésre ítélt a Siófoki Járásbíróság nem jogerősen a napokban három német fiatalt, akik kiraboltak egy magyar férfit júniusban Siófokon - közölte a Kaposvári Törvényszék Sajtóosztálya.