Talán kevesen tudják, s ezért némi meglepetést okozhat, hogy Platón a matematikát ízig-vérig idealista tudománynak tartotta. Hiszen a számok nem léteznek a valóságban, az ember adja ezt a „nevet” vagy megjelölést a tapasztalható világ dolgainak. Majd ezt követően az a meglepetés éri, hogy az általa kitalált jelzéseknek van reális megfelelősége, sőt, a jobb megértést, az összefüggések világosabb feltárását segítik. A természettudományos iskolázottsággal rendelkező ember ezért sem tartja idealizmusnak a számok használatát. Elfelejtette, hogy ő találta ki a számrendszereket, mert már abban az egyébként igaz tudatban él, hogy a matematika alkalmas eszköz a felderítendő valóság megismeréséhez.
Kabbalista politikusok
A hazai kvóta-referendum kapcsán a kormányzati kommunikáció csak a leadott szavazatokat vette figyelembe, a távolmaradók annál nagyobb számáról tudatosan feledkezett meg, hogy az eredménytelen népszavazásnak mégis csak legyen saját céljainak megfelelő, számára kedvező eredménye. Majd’ ugyanezt látjuk az ellenzéki pártpolitikusok választási esélylatolgatásainál is: a százalékarányok nemhogy a valósághoz vinnének közelebb, hanem attól elszakadva olyan spekulatív mértékegységekhez jutnak, amelyeknek semmi közük sincs a reális lehetőségekhez.
A számokkal – éppen mert igaz Platón előföltevése – vissza is lehet élni. Mindig lehet olyan viszonyítási pontokat találni, amelyek léteznek ugyan, csak nem egészen abban az összefüggésben, amelyben a felhasználók alkalmazzák.
Az MSZP korábbi kijelentése, hogy nélkülük nem lehet legyőzni a Fideszt, a legutóbbi választmányi ülésen egy valódi mérsékelt, konzervatív párt szerepvállalásának igényével bővült, s ez - meggyőződésem szerint – valóban hozzájárulhatna a kormányváltáshoz. Egy ilyen formáció megjelenése arra világíthatna rá, hogy esetünkben nem egy demokratikus ellenzék áll szemben egy – a Fidesz-Jobbik-tandem által képviselt jobboldallal, hanem a választás tétje a hazai demokrácia mibenlétéről szól.
Bolgár György legutóbbi interjújában számos, a kormányváltásra irányuló, komoly mérlegelésre méltó elképzeléseit tette közzé. Csak egyetlen ponton késztet vitára, amikor kijelentette, „bármennyire esélytelen, a jelenlegi pártokkal kell beérnünk”, majd hozzáfűzte: „nincsenek csodák, ezzel kell főzni”. Szerintem vannak csodák, de mégsem hiszem, hogy feltétlenül természetfeletti beavatkozásra volna szükségünk ahhoz, hogy a jelenlegi pártokon kívül egy esetlegesen új szerveződés is beleszólhasson a választások végkimenetelébe. Sőt, mindenképpen bele is kellene szólnia, hiszen Bolgár György esélytelennek nevezi az ellenzék jelenlegi pártpolitikai kínálatát. Ha pedig valóban esélytelenek, akkor miért kellene velük beérnünk?
Nyilvánvaló, hogy másképp beszélnek a pártpolitikusok és a kívülálló újságírók, vagy elemzők. A pártvezetőknek híveik, feltételezett választóik elkötelezettségét, politikai identitását kell megerősíteniük, mert az önkritikusan objektív megnyilatkozások lefékezhetik az ellenzéki oldalon amúgy sem gyakran tapasztalható lelkesedést. Így aztán az ellenzéki megszólalások, de olykor még az attól független elemzések esetében sem mindig a színtiszta valóság ihleti a helyzetértékelést, hanem egy szubjektív és bizony elfogultságokkal is terhelt jövőkép. Ami ugyan okot ad a pillanatnyi lelkesedésre, de nem tud visszatalálni a realitások világába, hanem attól egyre messzebb kerül.
Vajon érdemes-e a pillanatnyi és többnyire látszólagos népszerűség növelésért lemondani a kellemetlen valósággal való szembenézésről? S a számok túlzott tiszteletétől elragadtatva azt hinni, amit a középkori kabbalisták gondoltak: a számértékek (esetünkben a régi szereplők népszerűsége), új kombinációban – előválasztással és összefogással - meg tudja változtatni a kedvezőtlen valóságot. A számok bűvöletében élő kabbalisták azt hitték, hogy a számértékeknek valóságteremtő erejük van. Most is a meglévő erők értékeinek átcsoportosításától, különböző variációs kísérletektől várják a helyzet megváltozását.
Az erény nem fizetődik ki
Az ellenzéknek az egyéni választókörzetekben tervezett közös jelöltállítása a kormányváltás szükséges, de nem elégséges feltétele. Mert az egyéni jelöltek – bármilyen kiválóak legyenek is önmagukban - sikere általában az országos trendtől függ. Nem valószínű, hogy az egyes körzetek eredményeinek összesítése az országos felmérések adataitól eltérő, annál sokkal kedvezőbb eredményhez juttatja az ellenzéket. Másfelől a közös jelöltállítás kormányváltó következményében csak akkor lehetne bízni, ha nem lennének túl nagy számban a Fidesznek elkötelezett önkormányzatok, amelyek a helyi közösségeket olyan mértékben tartják kézben, hogy a realitásokat figyelembe véve aligha lehetséges egy tőlük független jelöltnek győzedelmeskednie. Ami természetesen nem mond ellent a közös jelöltállítás szükségességének, de az eltúlzott várakozásoknak határt szab.
Mint ahogy az ellenzék előválasztásokkal kapcsolatos terveit illetően a buktatókat is számba kell venni, nem csak az egymáshoz mért erők fölösleges vitáinak lezárásából fakadó előnyt, a sorrendet illető megállapodást. Meggondolandó Eörsi Mátyás felvetése, amely szerint az előválasztások felszínre hoznák az ellenzéki pártok ellentéteit, hiszen ebben a fázisban egymás ellen kellene kampányolniuk, s ez nehézségeket okozna az azt követő összefogás kimunkálásában. A feltételezett választók nem biztos, hogy követni tudnák az előválasztás során megmutatkozó különbségek későbbi - magyarázkodásra szoruló - feloldását.
Ezen a téren valóban nincsenek csodák. Ámde a földhözragadt gondolkodás ugyanannyira gátja lehet a kormányváltás akaratának, mint a légből kapott feltételezésekről szóló álmodozás.
Brecht a „Kurázsi mamában” hathatós cáfolatát adja annak a tehetetlenségről árulkodó magatartásnak, amely könnyedén kimondja, hogy nem lehet semmit se tenni. Hogy már csak az ima segíthet. Kattrin, a süketnéma lány, felkapaszkodik a kocsi tetejére és dobolni kezd, s ezzel megmenti a várost a biztos pusztulástól. A még oly’ mély nyomorúságban vergődő ember aktivitása tud fordítani a sorson, az elkerülhetetlennek látszó tragédián.
Brecht kritikája egyfelől találó, másfelől azonban a szerző eredeti szándékánál többet mutat: hiszen a süketnéma „szólal meg” ebben a jelenetben. Hangot ad, amikor a körülötte lévő beszélni, szólni tudok, a nálánál erősebbek elnémulnak. És a maga módján ez is csoda. Nem a számításokkal való bűvészkedés cirkuszi csodája, hanem az ember kezdeményező-készségének minden reális lehetőséget felülmúló, példamutató ereje.
S ha valakinek netán kétsége támadna az iránt, lehet-e a Brecht-dráma mondanivalóját körülményeinkre alkalmazni, annak itt a műből egy napjainkra illő idézet: „Egyre mélyebbre süllyedünk, és ritka a leves, és ha mások volnánk, tolvajok, gyilkosok, talán tele volna a hasunk! Mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság; ilyen a világ, pedig nem kéne, hogy ilyen legyen.”
Ártatlan köntösben
Ámde azt, hogy az erény nem fizetődik ki, nemcsak a legutóbbi kormányzatunk alatt tanulhattuk meg, hanem – s ez bármennyire is kellemetlen, be kell vallanunk –, a korábbi kormányzatok alatt is. Innen ered a Paul Lendvai által emlegetett, a Fidesz iránt elkötelezett sokaságnál is számosabb tömeg közömbössége. Mert nincs arra tapasztalatokra alapozott garancia, hogy a kormányváltásnak lehetnek a társadalom egészére nézve mélyreható következményei. Hiszen a rendszerváltást is olykor, ha némileg el is túlozva, de mégsem egészen alaptalanul, sokan csak elitváltásnak tekintik, az azt követő kormányokról nem is beszélve. S talán azért marad ezekben a nagy tömegekben visszhangtalan a balliberális ellenzék kormánykritikája, mert a hibák elkövetésétől és a vétkes mulasztásoktól a korábbi kabineteket sem mentesíti az emlékezet.
Gondos elemzők rámutathatnak a nagyságrendi különbözőségekre, és a korábbiakat messze fölülmúló torzulások rendszerszintű következményeire, ami a társadalom közömbösségét csökkentheti ugyan, de a felkeltett aktivitást nem feltétlenül tereli az ellenzékiséget ez idő szerint megjelenítő balliberális oldal irányába. A Fidesz-kormányzat nemcsak balliberális részről illethető kritikával, hanem azoknak az eszméknek és értékeknek alapján is, amelyeket elvehetetlen sajátjaként, tekintélyuralmi céljaihoz idomítva hamisított meg.
Amíg azonban a balliberális pártok egymás ellenében, "létfenntartási" érdekeik alapján küzdenek, addig aligha várható, hogy az ellenzékiség fogalmába belefoglaltassék ne csak egy-két jobboldali szaktekintély neve, hanem a választások végkimenetelét befolyásolni képes, azonos szellemiségű mozgalom is. Habár egy ilyen politikai formáció a Fidesznek az egész jobboldalt legázoló tevékenysége miatt rosszabb állapotban van, mint a Brecht-drámában szereplő Kattrin…
Nehezen tudatosul bennünk, hogy a feltételezhetőnél nagyobb a baj.
A közömbösség passzivitása származhat a közvetlen veszély előtt a pillanatnyi leblokkolásból, a nem várt akadályok előtti megtorpanásból, amikor az ellenállás mozdulata félben marad. De fakadhat nemtörődömségből is, amikor az ember úgy akarja elkerülni a gondokat, hogy ameddig lehet, igyekszik tudomást sem venni róluk. Ez a magatartás a politikában is polgárjogot nyert. Strucc-politikának hívjuk annak a megfigyelésnek az alapján, hogy ez a jókora madár, ha legyőzhetetlen veszélyt észlel, a homokba dugja a fejét.
Egy külföldi elemző Magyarországot a demokratikus és a totalitárius rendszerek között meghúzódó szürke zónának minősítette. Az így rögzített pillanatfelvétel reális, de mivel az efféle rendszereket sem holt anyagból gyúrják, burjánzásuk - mert szelídülni nem tudnak és nem is akarnak - megállíthatatlanul továbbterjed a totalitarizmus irányába. A közelmúltban elhunyt neves író és filozófus, Umberto Eco foglalta össze az efféle rendszerek jellemvonásait. Az „Öt írás az erkölcsről” című kötetének egyik tanulmányából emelünk ki néhány idézetet, s döntse el mindenki a maga módján, hogy rendszerünk ismertetőjegyeinek tekinthetőek avagy sem.
„Minden egyéni cselekedetet alárendel az államnak és ideológiájának”, s ezért a vezető a „Gondviselés embere”, aki eszerint nem a hagyományos vallásosság alapján cselekszik, hanem a saját maga által terjesztett ideológia szerint. „Filozófiailag gyenge lábakon áll, de érzelmileg szilárdan kötődik némely archetípushoz”. Ellentmondásos hagyománykultusz jellemzi, „az igazság egyszer s mindenkorra kimondatott”, ezért ismeretanyaga nem gyarapítható. Bázisa a frusztrált középosztály, amelyben igyekszik ébren tartani, sőt, növelni a másságtól való félelmet. Lélektana az „összeesküvés rögeszméjében gyökerezik”, ezért idegengyűlölő. „A követőknek azt is el kell hinniük, hogy le tudják győzni az ellenséget. Így a történelmi szlogenek állandó váltakozása révén az ellenség egyszerre túl erős és túl gyenge.” „A párt tagjai a legjobb állampolgárok, minden állampolgár a párt tagjává válhat (vagy kellene válnia).”
Kvalitatív populizmusra épít: „az egyénnek, mint olyannak, nem juttat jogokat, a népet pedig kvalitásnak, monolitikus egységnek tekinti, amely a közakaratot fejezi ki. Mivel semmiféle embertömeg nem rendelkezhet közös akarattal, a vezető magának vindikálja a tolmácsolás jogát. Elveszítvén a rájuk bízott hatalmat, az állampolgárok nem cselekszenek, csak pars pro totó-ként kérik fel őket, hogy eljátsszák a nép szerepét. A nép így színházi fikció.”
Umberto Eco „A mindenkori fasizmus” című tanulmányából vettük az idézeteket. Befejezésül csak a zárómondatait adjuk közre: „Az ősfasizmus a legártatlanabb köntösben is visszatérhet. Az a kötelességünk, hogy leleplezzük, és mutatóujjunkkal rábökjünk minden egyes új formájára – mindennap, a világ minden táján.”