Valóságos nyilatkozatáradat özönlötte el a francia internetes oldalakat. Jókívánságokat, a gyors gyógyulás óhaját rögzít minden sor, amelyeket vasárnap óta Jacques Chirac volt államfő betegágya felé közvetítenek. A nyolcvannegyedik születésnapjához közeledő politikust tüdőfertőzés gyanújával kezelik egy neves párizsi kórházban.
A volt elnök betegsége akár a jövő év tavaszán megrendezendő elnökválasztásra is hatással lehet. A jobboldalról, a konzervatív táborból heten vesznek részt a novemberi előválasztáson Mindenki csatasorba áll, aki akár csupán két-három százaléknyi támogatást is remél. Köztük olyanok, akik Chiracnak nem csupán tizenkét éves elnöksége idején voltak engesztelhetetlen ellenfelei, hanem szinte a mai napig is azok maradtak. Elsők között említhetjük Nicolas Sarkozyt, akinek a neve egészen váratlanul bukkant föl a meglepő listán. A Le Monde a maga választékos stílusában azzal a címmel közölte a meglepő hírt, hogy „hogy Chirac szándéka ellenére is kampány középpontjába került”.
Köztudott, hogy Chirac úgyszólván 2007-es visszavonulása óta súlyos betegséggel küszködik. Mindig szenvedélyes dohányos volt, az orvosai hiába kérlelték leszokásra, sokáig nem volt hajlandó engedelmeskedni. Aztán felesége, Bernadette pár éve azt közölte, hogy férje visszavonult a nyilvános fellépésektől is, bár a közéletben még jó ideig szerepelt. Testőre vállára támaszkodva megjelent azokon a kiállításokon, ahol kedvére való művészeti alkotásokat mutattak be.
Vasárnap jelentette be váratlanul a volt elnök veje, kedvenc leánya, Claude férje, hogy a marokkói tengerpartról, ahol Chirac a király baráti vendégszeretetét élvezte, sürgősen Párizsba kell szállítani, mert az orvosok tüdőfertőzést diagnosztizáltak nála. A közlés hangja viszonylag megnyugtató volt. Chirac teljesen a tudatánál van, jóllehet néhány nappal korábban a hitves, aki a marokkói üdülésen is társa volt, vészjelzést adott le, „nagyon közeli a tragédia, minden nap bekövetkezhet”. (Feleségét, Bernadette-t két napja szintén kórházba kellett szállítani.)
A Párizsba szállítás hírére, a szombati Le Monde szerkesztőségi archívumából előkereste tíz esztendeje megjelent „Chirac, a fölvilágosult uralkodó” című írását. Ebben Philippe Dagen művészettörténész azt méltatta, hogy a volt elnök nagy rajongója az úgynevezett harmadik világ képzőművészeti alkotásainak. Antirasszistaként, antikolonialistaként, a népek önrendelkezésének támogatójaként, hozzáértően népszerűsítette Afrika, Óceánia, Ázsia kincseit. Meggyőződéssel hirdette, hogy nem létezik „primitivizmus, vadság”, minden kultúra egyenrangú.
Még párizsi polgármesterségének idején jelentette ki, hogy „a mi vallásaink felsőbbrendűségére hivatkozva, mennyire nem számít bűnnek indiánokat gyilkolni”. Ugyancsak a Le Monde bukkant rá arra a 2005-ben publikált Sarkozy cikkre, amely Chiracot XVI. Lajossal hasonlította össze, aki „örvendett Versailles bilincseinek, miközben Franciaország duzzogott”. Ma viszont ugyanez a Sarkozy, 2017-ben minden jobboldali vetélytárs hengerlőjeként azt magasztalja, hogy „szemben az iszlám durvaságával, szélsőségességével a régi franciák a gallságot választották, így lettek franciák. Én imádom Franciaországot, bújom történelmét, beszélem nyelvét, franciául élek”.
A Le Monde meg azzal replikázik erre, hogy idézi Chiracnak esztendőkkel ezelőtt megjelent emlékirataiból a zárómondatot, „nos franciák, álmodjatok, merjetek!
Ez a pillanatnyi vita azért bontakozott ki, mert szinte nevetséges az ádáz küzdelem, amely megosztja az úgynevezett konzervatívokat, ki lehet a legesélyesebb a még sorompóban állók közül indulni az április elejére tervezett újabb államfőválasztáson. A józan észt követve ketten jöhetnek szóba arra, hogy a második fordulóban, amely valószínűleg csupán május elejére hoz döntést arról, ki lehet a legvalószínűbb győztes. Még precízebben, igazi hiteles befutónak egyvalaki ígérkezik, akit éppen nagyon szoros Chirac közelsége helyez a népszerűség első helyére.
Alain Juppé, pillanatnyilag Bordeaux polgármestere, akiről általános vélemény, hogy „Chirac köpenyegéből bújt ki”. Az ő személyes tanítványának tekintik, már korábban szoros munkatársa volt, majd amikor Francois Mitterrand-t Chirac államfőként követte, a nála jó másfél évtizeddel ifjabb Juppét közvetlen munkatársaként szemelte ki. Volt külügyminisztere majd miniszterelnöke, és amikor öt évre Sarkozy lett az Élysée-palota lakója, Juppét szinte azonnal Chirac „trónörököseként” emlegették. Csaknem bizonyosak voltak benne, ha egyszer Bordeaux városházáról távozni készül, egyenesen a köztársasági elnöki tisztet szemeli ki magának. Már azzal a szándékkal is, hogy józan jobbközép politikusi minőségében a szélsőjobb útját elzárja a legfőbb államhatalom közelségéből.
Mind kétségtelenebb lett, hogy a 2012-ben csúfosan megbukott Sarkozy, aki azon nyomban csatasorba állt a legfőbb államhatalom visszahódítására, a demokrácia alapvető módszereit nyersen elsöprő szándékai miatt, szélsőjobboldali támogatás nélkül a posztot nem tudja visszaszerezni. Marine Le Pen híveit kell elhódítania, az ő voksaikkal evezhet csak be, legalább az elnökválasztás második menetébe. Annyi már eleve kalkulálható volt, Hollande minden igyekezete ellenére a baloldal 2017.-ben nem lesz abban a helyzetben, hogy a szocialisták vagy bárki más áttörje az első forduló falát, a lelépő elnök hiába erőlködik.
Két lehetősége van. Vagy visszakozik a jelöltségtől, időben föladja, vagy csúfos kudarc vár rá, megkockáztatva az ugyancsak jövőre esedékes parlamenti választási vereséget is. Ez az állapot három lehetőséget hagyott maga után. Az első elnökválasztási forduló két továbbjutója közül az egyik csaknem bizonyosan Juppé lesz, a másik Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője, aki önként, föltehetően, soha nem lépne vissza. Akkor se, ha tudja ugyanúgy vesztes lesz, akár apja volt annak idején, akár maga ismét, ha makacskodik, és megint a hiúság ragadja magával.
Az a megoldás kínálkozik, hogy a Nemzeti Front vezetősége, vérszemet kapva német elvbarátainak eddigi sikerén, cserbenhagyja elnöknőjét, és praktikus megfontolásból Sarkozy mögé sorakozik föl szélsőséges koalíciós kormányzás reményében. És akkor a döntő második menetben közvetlenül Juppé-Sarkozy halálos döntő alakulhat ki. Minden veszélyével együtt, hiszen az Európai Uniónak egyáltalán nem mindegy, miként alakul a Párizs-Berlin páros, Hollande távozása után végre a Szajna partján is normális liberális irányzat veszi-e át az irányítást.
Franciaország ebben a fölállásban azért van kényes helyzetben, mert Sarkozy már annyiban hódított teret, hogy Republikánussá átkeresztelt pártjában ízekre szedte a vezetést, ahány potentát annyi ambíció. Kétségtelenül akadnak a 2017-es elnökválasztásra kacsintók között olyanok is, akik a korábbi évtizedekben szereztek kormányzati tapasztalatokat, de így szétszórtan úgyszólván csupán arra esélyesek, hogy három-négy, még rosszabb esetben két-három százaléknyi voksot kaparhatnak ki maguknak az idei novemberi jobboldali előválasztásokra. Mindez Sarkozy malmára hajthatja a vizet, Juppé ellenfeleként őt sodorhatja be a döntő második fordulóba.
Ezért morfondírozik most a Le Monde azon, hogy Chirac betegágya körül egyszerre mennyi tántoríthatatlan hívő sorakozott föl, ami azért lehet biztató is. Juppét segítheti abba a helyzetbe, hogy ő győzzön, és egy esetleges Merkel-Juppé páros erősítse az Uniót, ha a német kancellárt is újjáválasztják. Így talán Sarkozy ismét többet foglalkozhat szexbomba feleségével, Carla Brunival, aki talán kénytelen lesz beérni azzal a néhány évvel, amit már eltölthetett az Élysée-palotában.