Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége, idézhetnénk a latin bölcsességet, francia baloldal egyik csillagának tartott Emmanuel Macron távozása kapcsán, itt azonban ennél többről van szó. Macron ugyan még nem jelentette be, sejtetni azonban már engedte: döntésének az a célja, hogy „Előre” nevű mozgalmának élén már jövő tavasszal jelöltként induljon a következő államfőválasztáson.
Vagyis máris keresztbe tett Sarkozynek, és az ugyancsak harcra kész többi kandidátusnak. Gyanították lépését már az Hollande elnök vezette kormányzati csapatban is, számítottak a bejelentésre, de nem ilyen hirtelen. A francia lapok már korábban is utaltak arra, hogy a szakítás nem várathat sokáig magára, csak ebben a kora őszi borongós hangulatban azt remélték, egy ideig nyugalom honol majd. Tévedtek.
Amióta Macron a gazdasági tárca élén állt, mindig szaporán hangoztatta kétségbevonhatatlan „tisztességét”. Nem mulasztotta el megjegyezni, jóllehet baloldali többségű kormány minisztere, soha nem volt szocialista, a pártnak nem tagja, kendőzetlenül liberális elveket vall mindenben, gazdaságban, politikában egyaránt. A bizonykodásban mellesleg nincs semmi újdonság, a polgári rendszerekben ez megszokás, mondhatni évszázadok óta.
A kommentárok több föltételezést is megkockáztattak Macron húzása kapcsán. Hollande elnök, aki eddig váltig hirdette, történhet bármi, ha törik, ha szakad, 2017 tavaszán mindenképpen jelölteti magát, de végső elhatározását egyelőre késlelteti, csak decemberben jelenti be. Ugyanakkor egyes gazdasági és pénzügyi köröknek elege van abból, hogy az utóbbi években jelentősen torzultak a francia-német gazdasági erőviszonyok. E csoportok e páros korábbi tekintélyét állítanák vissza, s reményeik szerint ebben lehet segítségükre Macron.
Cél azonban az is, hogy valamelyest enyhítsék Berlin megnövekedett politikai befolyását. Azok, akik ezt vélik Macron lemondása mögött, emlékeztetnek arra is, hogy az ifjú politikus, mielőtt a baloldali kormányzatnak szereplője lett, a „francia Rotschildok” szolgálatában állt, és állítólag nekik is részük volt abban, hogy szerepet vállalt Hollande csapatában. Most ellenben ennek igyekeznek véget vetni, Macron távozása mögött tehát ilyen igyekezetet is sejtenek.
A történtekben természetesen latba esnek Macron személyes ambíciói is. Mozgalmát, az „Előrét” eredetileg azzal a bevallott szándékkal teremtette meg, hogy politikai vágyainak egyik, alighanem a legfőbb eszköze legyen. Egyes adatok szerint máig úgy 60 000 híve van, ami kevés volna az üdvösséghez, kivált a 2017-es elnökválasztáson való indulását múlt héten bejelentett Nicolas Sarkozy, a Republikánusok konzervatív párt elnökének hatalmi gépezetével szemben.
Ez azonban a legnépszerűbb jobboldali elnökjelölt, Alain Juppé csapatához képest is szerény tábor, már csak azért is, mert Bordeaux polgármestere jelenleg is fontos közszereplő. Ezzel a mezőnnyel szemben a „zöldfülű” Macron jövő tavasszal valószínűleg még esélytelen lenne, bár a politika ismer egyéb képtelenségeket is.
Macron, ha indul, és ez csaknem valószínűnek látszik, ezzel megkezdheti nem csupán mindennapi politikai, hanem államférfiúi pályáját is, bármilyen eredményt érjen is el. Bejelentkezhet a „nagyok” közé. Látszatra féktelenek lehetnek ugyan az álmai, arra azonban aligha számíthat, hogy már 2017 tavaszán, kora nyarán Juppé egyenrangú vetélytársa lehessen. De a jövőre hetvenéves bordeaux-i polgármester közölte, ő csak egyetlen ötéves államelnöki megbízást vállal el, 2022-ben történhet bármi, ő mindenképpen véglegesen visszavonul.
Ebben az időben Macron éppen átlépi életének negyedik évtizedét, elnökjelöltként még mindig kölyök szinte. Ha netán akkor is veszítene, még mindig jóval fiatalabb az ötvennél, azzal kalkulálhat, később akár két turnusban is államfő lehet. Egészen egy évtizeden át, már ha addig is a jelenlegi alkotmány marad érvényben. Keddi miniszteri lemondásával mindenképpen megnyílt előtte az ehhez vezető jövő.
Új szerepkörben történt fölbukkanása óhatatlanul ráirányította a figyelmet a magánéletére is. Köztudott volt eddig is, hogy még mindig vonzó külsejű hitvese, Brigitte 63 éves, életkora miatt akár az édesanyja is lehetne, de jobbára háziasszony, szinte „csak” privát személy. De köztudott róla az is, hogy kemény és határozott egyéniség, közkeletű kifejezés szerint „ő az úr a háznál”. A férje mindenben engedelmesen követi. Brigitte írja elő szinte, hogyan öltözködjék, miként viselkedjék, mit nyilatkozzék, hogyan éljen. A portré, amelyet frissiben a Le Point közölt a házaspárról, a férjet, Macront úgy jellemezte szinte, mint amolyan „anyámasszony katonáját”.
Egyes „gonoszkodó” jegyzetírók már azt pedzegetik, ha ez a házaspár bármikor is bejutna az Élysée-palotába, az ilyen természetű a magánélet miképpen befolyásolhatná sorsukat? Nem kell messze menni, az Ötödik Köztársaság fél évszázadosnál is hosszabb történelme ismert, s sok hasonló érdekes eset történt már. Yvonne de Gaulle, Danielle Mitterrand csöndben meghúzódott a háttérben, csak protokolláris szerepet vállalt. Viszont Claude Pompidou és Bernadette Chirac eredeti egyéniség volt, ha a politikában nem is akartak fontos szerepet játszani, de fontos közszereplőként tartották őket számon.
Ha tehát Brigitte-nek esetleg ugyancsak támadhatnának ilyesféle ambíciói, ez egyáltalán nem lesz szokatlan. Macronék, már amennyiben eljutnak addig, a hitves előrehaladottabb kora ellenére is új nemzedéknek nyithatnak utat a párizsi politikában.
Az egykori gazdasági miniszter keddi lemondása érdekes módon bukkant föl a francia sajtóban. A Le Monde eredeti szokásához híven visszafogottabb volt, komoly, alaposabb elemzései a későbbi napokra várhatók.
A Le Figaro, mint az ellenzéki fórumok vezérlapja már bátrabb föltevéseket engedett meg magának, amíg a heti magazinok inkább a bulvárstílushoz igazodtak. Kivéve talán a baloldaliságához következetesen ragaszkodó L’Obsot. Vezető publicistája, Matthieu Croissandeau, ha terjedelmében szűkszavúbban is, de komoly buzgalommal látott neki ez elemzésnek, azzal az indító gondolattal, hogy Macron úgy látszik sikeres, bár szokatlan vállalkozásba fogott.
A háta mögött egyelőre párt nincs ugyan, de bátorságához nem férhet kétség. Meddig juthat el? – teszi fel a kérdést a cikkíró. A „rakéta” mindenesetre száguld már. Rossz nyelvek szerint Macron talán túlságosan is sietett. Három korlát állhatja útját. Az első egyénisége. Nehéz beilleszteni őt a politikai tájképbe, se nem igazán jobb-, se nem baloldali, eddig talán inkább ügyetlenül is provokált.
A második korlát, hogy a szocialisták szemében túlságosan is liberális, a jobboldalnak ellenben nagyon is szabályozó hajlamú, a maga költségére kell megtanulnia, hogyan kell kisebbségben centristának lenni.
A harmadik korlát eszközeinek a szerénysége. A vállalatok világára építene, de inkább még a levegőben lebeg. Politikai párt nélkül. Legalábbis az Ötödik Köztársaságban nagy kihívás ez.
Majd kiderül.
